Júniusban, mikor a nap éjbe száll
Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
az ég alatt halvány fény még átlibeg,
erdőn rétek illata hullámzik át,
hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.
Éjszakáink forró lehelete száll,
az ég alatt halványan fény fakad,
álmaid a csöndben éberségre vált
és ébreszt gyorsan elmúló vágyakat.
Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
csillagok ezre remeg az éj felett,
a hajnal nemszűnő jelenésére vár,
s hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.
Forrás: Székelyföldi Orosz Mihály
2020 /minden jog fenntartva
Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26
JÓZSA ATTILA: KEGYELET (szonett)
-in memoriam Józsa György-
Ma
nyolcvanhat éves lenne az apám,
mély
bölcsesség csillogna két szemében,
felolvasnék
neki minden délután,
este kezet
fognánk, elköszönőben –
elvinném
egyszer egy virágos rétre,
egy tölgyfa
árnyékában imádkoznánk,
kimondanánk
mindent, szabadon, végre,
a hála
gyöngyeit suttogná a szánk –
elfelejtené
sok ezer lépését,
mit tett az
árvaságnak erdejében,
mint
gyermekláncfű szirmait szórná szét
fájdalmait,
az Úrhoz érkezőben -
a béke
pillanatát visszahoznám...
-Ma
nyolcvanhat éves lenne az apám...
Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26
JÓZSA ATTILA: AZ ÉREM MÁSIK OLDALA
(egyperces a
szunnyadó lelkiismeretről)
Mióta
ismertem, K.-hoz sokféle érzelem fűzött, legtöbbször ingadoztam a végletek
között, mintha vékony deszkán egyensúlyoztam volna, sebes sodrású folyó
fölött... Sportolóként a kezdetektől fogva felnéztem rá, bármilyen területen
próbálta ki magát, korához képest kimagasló, sőt rendkívüli teljesítményre volt
képes, kosárlabdába, asztaliteniszben, sőt a profi gombfociban is...
Emberként
viszont sok rosszat mondtak róla, megbélyegezték mindenféle jelzővel, időnként
magam is meggyőződhettem, nem koholt vádakról volt szó... Szembeütköztem azzal,
hogy ragad a keze, megbízhatatlan, alkoholista... Aztán csak sajnálni tudtam, hogy
elpazarolta mindenét: lakását, munkahelyeit, családját, teljes életét. Végül
kegyelem-kenyérre szorult, lépcsőházakat takarított. Jó ideje sehova nem járt, a
sporttal is felhagyott, ami addigi életében komoly érvágást jelentett... Ordító
szegénységben élt, ijesztően lefogyott.
Két évvel
ezelőtt asztalitenisz-edzésről jöttünk haza, latyakos idő volt, december eleje.
Akkor sem viselt sapkát. Felhalmozódtak a ki nem fizetett számláim, üres volt
éppen a családi kassza. Szorongásaim voltak emiatt... Próbáltam nem gondolni
rá, fesztelenül beszélgettünk. Néhány lépéssel előtte jártam, a tisztára sepert
járdán megpillantottam egy vadonatúj 100 lejest! Nem sokkal azelőtt vehette
ki a bankból valaki. Lehajoltam, úgy tettem, mintha valamit leejtettem volna, villámgyors
mozdulattal csúsztattam a zsebembe. A
családom szükségére gondoltam, úgy tettem, mintha róla teljesen megfeledkeztem
volna... Utólag beláttam: sokkal nagyobb szüksége lett volna rá... Aztán sokáig
lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem feleztem meg vele... De Isten nem ver
bottal. Csak a számláinkat egyenlíti ki egy idő után, amikor a legkevésbé
számítunk rá...
Több mint
egy év telt el azóta, Tusnádfürdőre utaztam barátaimmal találkozni.
Egy álom-szép nap után elbúcsúztunk, egyedül ballagtam a vasútállomás
felé. Egyik zsebemben kevés aprópénz
volt, csupán a vonat ára, de tudtam: egy oldalzsebemben egy 50 lejes lapul. Legalábbis azt hittem, míg a
vonatra fel nem ültem…
Idegesen tapogattam végig minden zsebemet. Hiába. Zsebkendővel vagy anélkül
valahol kihúztam a pénzt. Azt, amit egykor nem feleztem el… A pénz, amely K.-t
illette volna meg egykor, aznap valaki
mást boldogított…
A közelmúltban ismét eszmbe jutott. Tudtam, régi lakásából kilakoltatták, negyedosztályú,
lerobbant garzonban kénytelen lakni. Azt is, hogy fűtése, villanya sincs - régóta
levágták… Koszos ruhákban járt, lefogyott még jobban, nadrágja szárán
átsüvített a szél. Megbeszéltem a családommal a helyzetét, a feleségem kezdeményezte, hogy segítsünk rajta. Zsúfolt lakásunkban rengeteg fölösleges dolog
volt, amire nem volt szükségünk. Megoszthattuk vele, anélkül, hogy bárminek is
hiányát éreztük volna: tányért, poharat,
evőeszközöket, ruhát, cipőt, ágynemű-huzatot, törölközőt írtunk fel a listára.
Aztán meglátogattam és megkérdeztem, mire
van szüksége. Nem utasított vissza
semmit, köszönte halkan. Egy szomszédjával éppen egy palack sort kortyolgatott,
amikor odaértem. Egy közeli padon
megvárom, mondtam neki. Nemsokára
megérkezett, megírtuk a listát. Megígértem, hogy este autóba ülünk a fiammal és
elhozunk mindent. Elköszöntem, sietett
vissza ismerőséhez abban a reményben, hátha fizet még egy sört neki… Megköszönte
a jó szándékot, sután mosolygott.
Útban hazafelé próbáltam háborgó
lelkiismeretemet megnyugtatni. Sokáig
nem sikerült. Aztán elhitettem magammal, hogy jóvátettem mindent. Arra már
bekukkantottak az ablakon a hajnalsugarak…
-VÉGE-