2024.04.11 - Magyar költészet napja

A hold az égen

Szonett 

A hold az égen ahogyan áthalad,

sejtelmesen ömlik szerte fénye,

átölel, hogy álmaidat elérje,

esti Illatok árja rád ragad.

Álmaiddal táncot lejt holdnak fénye,

felzeng a dal, az édes enyhe dal,

ó el ne múljon e csoda oly hamar, 

valósuljon szívednek reménye.

A szőke holdfény ránk száll nyugtalan,

vele suhan vágyaink reménye

és a perc mely elmúlik boldogan.

Mint belehullik az ábrándos éjbe 

a holdfény, a hold mint leáldozik,

lelked az éjben bontja szárnyait. 

Székelyföldi Orosz Mihály

2024/minden jog fenntartva

Rozonczi Lajos:  Közben... (Versek napján április 11) 

Közben az élet megtanít, 

Ha tévedsz, ráfizetsz.

Fontold meg mindig lépteid,

Újra nem születhetsz. 

Holnapod hozhat bármit is, 

Mert nem láthatsz bele.

Kinyílt virágok szirmait

Szél is tépheti le. 

A remény örök, bennünk él, 

Hinni s küzdeni kell. 

Tegyél hát ma a holnapért, 

Céljaid ne add fel.

Az élet próbára tehet, 

Útat te választhatsz.

Cipelned kell a terheket

Ha megállsz, lemaradsz. 

Ritmusba vésett gondolat,

Rímbe faragott vers.

Elődeinktől ránk maradt

Az édes anyanyelv.

Vele éljünk, vigyük tovább 

Nemzetünk léte ez.

Szép ünnepünkön, vers napján, 

Folytatni  kötelez.

2021 december: Józsa Attila: advent es karácsony

 

 

Sepsiszentgyörgy, 2021, december 26

 

JÓZSA ATTILA:    VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

(egyperces a vész-helyzetekről adventi időszakban)

-NAGY BENZOL-nak ajánlom barátsággal és hálával –

 

    Varga Vilmos korán reggel, amikor kilépett az ajtón, meg volt győződve: sorba kell állnia az ingyenes vérvételre, amely hosszú idő óta c salóka káprázat maradt a számára, mert lehetetlenség volt hozzáférnie a jelképes pénz kerethez, melyet az állam, a közegészségügy bíztosított erre a célra. Egy idő óta le is mondott arról, hogy valaha sikerülni fog, amikor a Gondviselés egy jó lelkü ember személyében a segítségére sietett...

    A lépcsőház csendes volt a kora reggeli órában, amikor zárta az ajtót, rásíklott a pillantása  a szomszédos falra.  Egy idejétmúlt naptár lapja volt rajta, a kép üzenete nagyon beszédes volt a XXI. század emberének: egy szép, szabályos, mosolygó hóembert ábrázolt, körülötte játszott két gyerek, két rongybaba...Vilmos lépten-nyomon hóemberekkel találkozott az utcán, a munkahelyén, a városon kívül, szinte mindenütt...Elszomorodott, mikor arra gondolt, hogy az őrűlten felpörgetett XXI. század gyermekei  már szinte kivétel nélkül nem rongybabákkal játszanak – okostelefonjukat símogatják óvodás koruktól kezdve, míg az ujjukon a bőr megkeményedik s már alkalmatlan a símogatásra...

    Átvágott az Olt hídján, közeledett a város központja felé. A megszokott csillogó, sziporkázó díszek , az ünneplőbe öltöztetett város  egy mesterséges karácsony képét idézte fel benne...Egy korcs világot...Az egymástól elidegenedett emberek halmazát látta csupán...Akik az ostoba vásárlási lázban ( mely  mindig jellemző volt az adventi időszakra ,mióta vissza tudott emlékezni)  rendszeresen elfelejtették a karácsony igazi üzenetét, az öröm-ünnepet, hogy Megváltója született a világnak...

    Szándékosan nem sietett, ráérősen szívta be a korareggel éles levegőjét, próbált eltekinteni a sötét  utcák  mesterséges csillogásától...Beért a város központjába, egy hatalmas jegenyefa körül csókák serege keringett, a rikácsoló, éles hangjukkal  mintha jelezták volna, hogy ők a sötét, bűnbeesett világ hirnökei...Vilmost néhány másodpercre kirázta a hideg.

   Lassan araszolt előre a város fő utcáján, tekintete az üzletek beszédes cégtábláira síklott: fullasztó érzés volt, hogy szinte mindegyik angolul, vagy más nyelven volt elnevezve, a csillogó reklámok is a divatmajmolás csökevényei voltak csupán...Vilmos undorral köpött a porba.  A  Klára Cipőüzlet magyar felírata úgy árválkodott a divatmajmoló világban, mint egy fehér holló, mely történetesen más bolygóról érkezett...Időben ért a klinika kapujához, néhány idps nyugdíjas didergett a sorban, halkan beszélgettek.  Bő 25 perc volt még 7 óráig, Vilmos háta mögött a sor egyre gyarapodott. Az évszaknak megfelelően hideg volt a reggel, toporgott egyik lábáról a másikra, zsebébe süllyesztette a kezét. Az emberek nem voltak beszédes kedvükben, várták a nyitást. Vilmosnak megfordult a fejében, hogy beengedhetnék őket  melegedni a klinika tágas várótermébe...7 előtt 1O perccel kijött egy nővér, behívott valakit az utcáról. utána bereteszelte ismét az ajtót.  A csalóka remények porba hullottak...Lassan telt az idő, 7 óra már rég elmúlt, Vilmos agyába bevillant egy kép a régi, kommunista rendszer idejéből, amikor az emberek sorba álltak már korán reggel, vagy még az éjszaka folyamán , az élelmiszer pótlékra várva.  7 óra után 12 perccel már mindenki ideges volt, zúgolódott, szidta a rendszert, akkor nyitották ki az ajtót.  Vilmos próbálta megnyugtatni magát, hogy semmi rendkívüli nem történt, csak egyeseknek időt volt muszáj szakítani a reggeli kávéhoz és cigarettához...Hogy a betegek esetleg adfig megfagynak, az a kutyát sem érdekelte...

     Vilmosnak hirtelen bevillant egy kép az agyába, mely munkahelyének, a benzinkútnak szerves része volt egy ideje, sőt mondhatni  zászlója, cégtáblája, mióta beköszöntött a hideg évszak:  a zöld övezetben berendezett vendég-váró teraszon  az asztalok és székek egy kupacban szorosan össze voltak rakva, a főnök vászonnal is bevonta őket, ragasztó szalaggal körül tekerte az egészet, úgy nézett ki távolról, mintha egy kutyaház lett volna...Vilmos magában ki merte mondani azt, ami sokaknak nem volt nyilvánvaló:  a benzinkút csak egy kutyaház, ahol kutyába se veszik az embert...Ahol csak egyesek megkutyálják magukat, és vonítanak, ahogy a farkas szokott időnként a  teliholdra...

   A déli órába szolgálatra készűlt, időben indult el otthonról.  Siető emberek robogtak el mellette  a hídon, a szelük megcsapta az arcát.  Eszébe jutott, aznap délelőtt minek az ürügyén  rökönyödött meg.  Egyszerüen nem akarta elhinni, hogy létezik ilyen méretü baki a XXI. század felpörgött világában...Felesége barna cukrot vásárolt egy üzletből, románul írták rá az élelmiszer  nevét, mely „zahăr brun” lett volna  helyesen. Ehelyett ez állt a becsomagolt zacskón: ”zahăr brut”.  A második kifejezést  a fém feldolgozó szakmában  a nyers vasra szokták alkalmazni...

    A benzinkútnál a szokás szerint pörögtek az események, aznap sok volt az autó-mosás. Már követni se tudta, a hányadikat készítette elő.  Időközben az üzemagyagot szállító ciszterna is megérkezett, munkatársa (akivel a kezdetektől fogva baráti viszonyt épített ki) , ott szorgoskodott körülötte. Közben árú is jött, a gázpalackos  tehergépkocsi is megérkezett, Vilmos azt se tudta, hány felé fusson...A sokadik autót mosta, hamar felismerte, hogy Németországból, vagy Magyarországról hozott, másodkézből vásárolt autó volt a mosóban.  Bent kellett űljön, hogy vigyázzon a tükreire, mert nem lehetett őket behajlítani.  S természetesen ez idő alatt ingyen gőzfürdőzött...Adott pillanatban a gép mosás közben felszakította az autó tetején levő egyik műanyag pántot, amely nem volt jól beragasztva.  Vilmos akkor eszmélt rá, hogy kinek az autóját mossa, amikor 4 – 5 jól öltözött cigány  éktelen patáliát kezdett csapni !  Rászálltak, mint a varjak, hogy fizesse ki a kárt, a rendőrséggel fenyegetőztek...Nem állt szándékukban a mosóból kimenni, míg az ügy el nem rendeződik az ők javukra, többször elismételték ezt, bár 4 – 5autó várt mosásra kint...Vilmos nem győzte csitítani őket, minden józanságára szüksége volt abban a percben, a cigányok mintha megbolondultak volna teljesen ! Félelem környékezte meg, hogy egyikük a bicskát előkaphatja bármikor...Türelmet erőltetett magára, segítségül hívta kollegáját, aki akkora volt, mint egy sziklából kinőtt, délceg fenyő...A szíve is, az esze is a helyén volt, meg is ijedtek tőle a hangoskodók...Vissza is kiabált nekik, lefényképezte az autót, telefonált a főnöknek.  A cigányoknak inukba szállt a bátorságuk egy idő után, s miután kidohogták magukat, elhúztak, mint a vadlibák...Vilmosnak még utána sokáig gyomoridege volt, hálát mondott magában az Úrnak, hogy kimentette a vész-helyzetből...

   Másnap szabad volt, a Kaufland áruház felé igyekezett, hogy pénzt vegyen ki a bank-automatából.  Útja mint mindig, egy hatalmas fa mellett vezetett el,  amelyet rég óta megkeresztelt magában:  a Harmónia Fája. ...Hihetetlenül szabályos, arányos volt minden ága, koronája, az egész látvány derüt sugárzott,  harmóniát.  Azt az őszinte, örökérvényű érzést  fejezte ki, mely leginkább hiányzott a XXI. század őrűlten felpörgött világából                  

  

                                                            -VÉGE –

 

Sepsiszentgyörgy, 2021 december 26

 

JÓZSA ATTILA:   EGY  MÁS FAJTA  KARÁCSONY  (szonett)

 

A  Csömör Szigetén jégeső szakad

s vihar tépi ki sorra mind a fákat,

hideg, fa-templomban üres minden pad,

a jó Isten az oltár mögött hallgat –

 

szitkokat szórnak rá minden áldott nap

bölcsek, bolondok, önámítók, sokan,

egy rabszolga hajcsár fűbe is harap:

négerek dalolnak akkor, boldogan –

 

a Csömör  Szigetén  egyszer nem marad

csak néhány sírásó, kopasz, vén, süket,

a fa-templomban már se tető, se pad,

 

távol néhány koldus, aki kéreget

-a  Megváltót várják, ki másodszor jön,

de előtte talán egy új Vízözön !!

 

 

 

Sepsiszentgyörgy,  2021  december 26

 

JÓZSA ATTILA:    CERUZARAJZ  EGY BENZIKÚTRÓL  (epigramma)

 

Ő már nem tud kitörni a saját bűv-köréből,

de nem is akar már soha más bőrébe bújni,

saját hiúsága hegyét mászná meg egyvégből

-a fénybe borúlt arcával  próbál megújúlni !

 

2020.június 27: Orosz Mihály: Júniusban, mikor a nap éjbe száll; Józsa Attila: Új szonett és egyperces próza

Júniusban, mikor a nap éjbe száll

Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
az ég alatt halvány fény még átlibeg,
erdőn rétek illata hullámzik át,
hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.

Éjszakáink forró lehelete száll,
az ég alatt halványan fény fakad,
álmaid a csöndben éberségre vált
és ébreszt gyorsan elmúló vágyakat.

Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
csillagok ezre remeg az éj felett,
a hajnal nemszűnő jelenésére vár,
s hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.

Forrás: Székelyföldi Orosz Mihály
2020 /minden jog fenntartva

 

 

Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26

 

                                              JÓZSA  ATTILA:  KEGYELET (szonett)

                                                  -in memoriam  Józsa György-

 

     Ma nyolcvanhat éves lenne az apám,

     mély bölcsesség csillogna két szemében,

     felolvasnék neki minden délután,

     este kezet fognánk, elköszönőben –

 

    elvinném egyszer egy virágos rétre,

    egy tölgyfa árnyékában imádkoznánk,

    kimondanánk mindent, szabadon, végre,

    a hála gyöngyeit suttogná a szánk –

 

    elfelejtené sok ezer lépését,

    mit tett az árvaságnak erdejében,

    mint gyermekláncfű szirmait szórná szét

 

    fájdalmait, az Úrhoz érkezőben  -

    a béke pillanatát visszahoznám...

    -Ma nyolcvanhat éves lenne az apám...

 

 

 

Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26

  

                         JÓZSA ATTILA:   AZ ÉREM MÁSIK OLDALA

                          (egyperces a szunnyadó lelkiismeretről)

 

     Mióta ismertem, K.-hoz sokféle érzelem fűzött, legtöbbször ingadoztam a végletek között, mintha vékony deszkán egyensúlyoztam volna, sebes sodrású folyó fölött... Sportolóként a kezdetektől fogva felnéztem rá, bármilyen területen próbálta ki magát, korához képest kimagasló, sőt rendkívüli teljesítményre volt képes, kosárlabdába, asztaliteniszben, sőt a profi gombfociban is...

     Emberként viszont sok rosszat mondtak róla, megbélyegezték mindenféle jelzővel, időnként magam is meggyőződhettem, nem koholt vádakról volt szó... Szembeütköztem azzal, hogy ragad a keze, megbízhatatlan, alkoholista... Aztán csak sajnálni tudtam, hogy elpazarolta mindenét: lakását, munkahelyeit, családját, teljes életét. Végül kegyelem-kenyérre szorult, lépcsőházakat takarított. Jó ideje sehova nem járt, a sporttal is felhagyott, ami addigi életében komoly érvágást jelentett... Ordító szegénységben élt, ijesztően lefogyott.

    Két évvel ezelőtt asztalitenisz-edzésről jöttünk haza, latyakos idő volt, december eleje. Akkor sem viselt sapkát. Felhalmozódtak a ki nem fizetett számláim, üres volt éppen a családi kassza. Szorongásaim voltak emiatt... Próbáltam nem gondolni rá, fesztelenül beszélgettünk. Néhány lépéssel előtte jártam, a tisztára sepert járdán megpillantottam egy vadonatúj 100 lejest! Nem sokkal azelőtt vehette ki a bankból valaki. Lehajoltam, úgy tettem, mintha valamit leejtettem volna, villámgyors mozdulattal csúsztattam a zsebembe.   A családom szükségére gondoltam, úgy tettem, mintha róla teljesen megfeledkeztem volna... Utólag beláttam: sokkal nagyobb szüksége lett volna rá... Aztán sokáig lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem feleztem meg vele... De Isten nem ver bottal. Csak a számláinkat egyenlíti ki egy idő után, amikor a legkevésbé számítunk rá...

     Több mint egy év telt el azóta, Tusnádfürdőre utaztam barátaimmal  találkozni.  Egy álom-szép nap után elbúcsúztunk, egyedül ballagtam a vasútállomás felé.  Egyik zsebemben kevés aprópénz volt, csupán a vonat ára, de tudtam: egy oldalzsebemben  egy 50  lejes lapul. Legalábbis azt hittem, míg a vonatra fel nem ültem… Idegesen tapogattam végig minden zsebemet. Hiába. Zsebkendővel vagy anélkül valahol kihúztam a pénzt. Azt, amit egykor nem feleztem el… A pénz, amely K.-t illette  volna meg egykor, aznap valaki mást boldogított…

     A közelmúltban ismét eszmbe jutott.  Tudtam, régi lakásából kilakoltatták, negyedosztályú, lerobbant garzonban kénytelen lakni. Azt is, hogy fűtése, villanya sincs - régóta levágták… Koszos ruhákban járt, lefogyott még jobban, nadrágja szárán átsüvített a szél. Megbeszéltem a családommal a helyzetét, a feleségem  kezdeményezte, hogy segítsünk rajta.  Zsúfolt lakásunkban rengeteg fölösleges dolog volt, amire nem volt szükségünk. Megoszthattuk vele, anélkül, hogy bárminek is hiányát éreztük volna:  tányért, poharat, evőeszközöket, ruhát, cipőt, ágynemű-huzatot, törölközőt írtunk fel a listára.

      Aztán meglátogattam és megkérdeztem, mire van szüksége.  Nem utasított vissza semmit, köszönte halkan. Egy szomszédjával éppen egy palack sort kortyolgatott, amikor odaértem.  Egy közeli padon megvárom, mondtam neki.  Nemsokára megérkezett, megírtuk a listát. Megígértem, hogy este autóba ülünk a fiammal és elhozunk mindent.  Elköszöntem, sietett vissza ismerőséhez abban a reményben, hátha fizet még egy sört neki… Megköszönte a jó szándékot, sután mosolygott.

     Útban hazafelé próbáltam háborgó lelkiismeretemet megnyugtatni.  Sokáig nem sikerült. Aztán elhitettem magammal, hogy jóvátettem mindent. Arra már bekukkantottak az ablakon a hajnalsugarak…

 

                                                             -VÉGE-

2020.05.24: Józsa Attila: Csokor a legszebb verseimbből

 

JÓZSA  ATTILA:   CSOKOR A LEGSZEBB VERSEIMBŐL (14 VERS)

1. ARS  POETICA

Ma meg kell érintened bár egy csillagot,

hogy esélyed legyen a hallhatatlansságra,

hogy gyöngyeidet ne szórd a disznók elé,

bele fetrengenek nap mint nap a sárba –

túl hirtelen se szökjél, nehogy fejedet

az ég boltjába bele verd és véres

koponyádból lassan mind kiszivárogjon

drága tudományod, a sok ezer éves –

ha szárnyalni próbálsz, a nap közelében

ne tervezzél soha magadnak utat,

a forró katlanban dícső halálodnak

hihetetlenül sok forrása fakad –

a legjobb lesz talán, ha egy folyóparton

vársz egy szomorúfűz árnyékán is túl,

a hetedik éjjel csillaghullás lesz majd:

közülük a legszebb tenyeredbe hull...

2. A SIRÁLY  DALA (SZONETT) – Nekrológ SZABÓ MELINDA emlékére –

Hullócsillag voltál, talán üstökös,

lelkemhez közel tükröt Te tartottál,

a boldogság csúcsa többé nem ködös,

örökké harmatos, fehér rózsaszál...

A tarlóról behordtad szénádat már,

lelked tengerén a vihar elcsitult,

pajkosan int feléd kukoricaszár,

nem fojtogat többé füstjével a múlt –

nézd, angyalok jönnek táncolni Veled,

égszínkék pillangó pihen válladon,

mennyei tisztásról nyújtod két kezed,

bántó szavakat már nem veszel zokon

-nem kísértünk el, de itt maradsz velünk,

csended tavánál megállunk, Istenünk...

3. TÜKRÖK  (rögtönzés Szabó T. Anna a Facebookon elindított Verslavinájára)

TÜKRÖK 1.

A férfi ha negyven, még duzzad az izma,

csörtet és ordít, mint a sakál,

káprázatoknak fényében fürdik,

s nem fél: önmagának árnyéka már...

A férfi ha negyven, még porondon hódít,

de alkonyat szellője fúj a hegyen,

s egy napon elfogy a nagy önbizalma

s szembe néz magával: most mi legyen ?!

TÜKRÖK 2.

A nőci ha negyven és tátva a szája,

tudja általában mit akar,

villámokat szór a derűs égbolton

és utána jön a zivatar !

A nőci ha negyven, tó tiszta tükre,

szellőt se borzol, csak vágyat fakaszt,

még nem zörög hosszan az őszi erdőben

lába nyomában a haraszt...

A nőci ha negyven, még zamatos ajka,

virágos réten ballag keresztül,

kezében hangszer s mint egy égi jelre

szemét lehúnyva hegedül !

4. A KÉT SÁNTA BALLADÁJA   (PARA OLGA  magyartanárnőnek, az én legjobb szentgyörgyi Barátomnak ajánlom sok szeretettel számtalan sétánk emlékére, melyet a Parnasszus hegyéről lefelé jövet megtettünk együtt...)

Egymásba kapaszkodva mennek az úton,

a sebesség vonzása nem hajtja már őket,

csak minden második fa jó barát, rokon,

szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...

Az egyik túl nagy orrú és gyűlnek évei,

a jobb lábára sántít többnyire, sokat,

benne lecsapódnak a lét rezdülései

és képes meglátni az árnyalatokat.

A másik vérszegény is, de lelke tiszta bor,

szavai gyöngyszemek a világ asztalára,

evezős csónakban, mit szél már nem sodor,

áldozatos munkájának szeretet az ára.

Az egyik örvend, ha lát egy napfelkeltét,

világmegváltó álmai kihúnynak sorban,

mint erdőtüzek, ha megérik az estét  -

s villan a szeme, ha virágot lát a porban.

A másik jóságából köt naponta csokrot,

bár nehezen indul minden reggel napja,

megtisztít a gaztól sok lelket  és bokrot,

s munkája gyümölcsét sorra vissza kapja.

Egyik belefáradt a kor sebét kötözni

és beszűkűlt számára a látóhatár,

jaj, lát a rétje fölött keselyűt körözni,

este virághagymáit számolgatja már...

Olyankor a másik forrás lesz egy szóra

és megmutatja neki a felkelő napot,

s az élet súlya is már enyhűl virradóra,

ismét egy kihívásnak emel kalapot !

Egymásba kapaszkodva mennek az úton,

a sebesség vonzása nem hajtja már őket,

csak minden második fa jó barát, rokon,

szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket !

5. ATTILA KIRÁLYRÓL VALÓ ÉNEK (rövid eposz)

Volt egyszer rég Hunniában, hol sírnak még a fák,

egy nagy király, dícső, híres, Attilának hívták,

szerette a népe nagyon, bár félelmetes volt,

reszketett az ellenség is, ha feljött már a hold.

Tűzbe-vízbe mentek érte a hős hazafiak,

nevét visszhanzották hegyek, az erdők és tavak,

dícső tetteit mesélte már minden krónikás,

íjaitól sokan féltek, ha jött a változás.

Híres birodalmak népe a lábánál hevert,

és virúlt már a keze alatt a mező és a kert,

messzi földről jöttek sorban eléje hódolók,

ajándékok között arany és ezüst is volt, sok....

Igen ám, de irigyei nem nyughattak már,

árulás szélében lengett a kukoricaszár,

csellel-gánccsal környékezték meg a törpe hadak,

hírnevét,hogy szerte vitték az égi madarak,

erővel le nem győzhették, csak ravaszsággal őt,

tettek róla: sose lásson már napot, felkelőt...

Sose tudjon már hét határban felharsanni kűrt,

ne lássa senki: árulója hogyan menekült...

Krimhilda, egy felesége, magyarul Ildikó

csábította el egy este, míg nádibotikó

susogta a szél dalába a fájdalmát bele,

míg a lassan ható méreg már végzett is vele...

6. HA EGYSZER A CSEND BESZÉLNI TUDNA...

(STEIGERWALD TIBOR barátomnak ajánlom szeretettel és hálával)

Ha egyszer a csend beszélni tudna,

jelezné mindig, amerre megyek,

ha besötétedve, majd az égzengésben

megmozdulnának sorjában a hegyek,

utak nyílnának a szűk zsákutcákból,

lámpával jönne egy törékeny lány,

árnyékok követnék, fiatalok, bohók,

táncra perdülne sorra mindahány –

ha egyszer a csend beszélni tudna,

halkan tenné, hogy szú a fában rág,

vízesés köszöntené reggel az erdőt,

s neveden szólítana minden virág –

fájdalmak sebei mind felszakadnának,

nem csodálkoznál, hogy eloszlik a köd,

új hídon indulnál, az alázat bőrében

és éreznéd: mindezt az Úrnak köszönöd...

Ha egyszer a csend beszélni tudna,

leltárba venné egész életed,

rácsodálkozhatnál majd az új arcodra,

tudnád, hogy a régit vissza vezeted

egy sziklabarlangba, ahol farkasok

falkába verődve vonítanak éjjel,

valaki reggelig a vészjósló hangokat,

mint virágszirmokat szórná széjjel –

ha egyszer a csend beszélni tudna,

véget vetne az őrült rohanásnak,

mécses gyúlna lábad előtt mindig,

tudnád: álmaidra valakik vigyáznak –

neked annyi dolgod lenne már csupán,

hallgasd alázattal muzsikáló hangját,

parányi fecske vinné az örömhírt

törékeny szárnyán a szivárványon át!

7. LÁZÁLOM

Félelmeid kutyái veszettül ugatnak,

talán csontot várnak a kapud előtt,

vörös az ég alja, vihar készülődik,

reszket a Teremtés utáni délelőtt –

mezítláb az utcán és rongyos ruhákban

a csuklyádba rejtőzve indulsz hangtalan

lelkiismereteddel találkozni s Isten

megszólít, hogy: Ne félj, követnek sokan !

8. DIMENZIÓK

Ujjad árnyéka

ahol véget ér,

ott kezdődik el

a szakrális tér,

bárhogy méred is,

végtelenbe fut,

elvezet hozzá

minden alagút,

csillaghullásban

ne járj magasan,

hajolj a földhöz

alázatosan,

harmatcseppekben

fürödj meg reggel,

ne húnyd be szemed,

mikor vétkezel,

s mikor bőrödbe

sok-sok tüske szúr,

mennyei hárfán

szólít meg az Úr...

9.  KARÁCSONYI ÁLOM (barátomnak, LÁSZLÓ KÁROLY ny. színművésznek, PUKI BÁCSINAK ajánlom sok szeretettel és hálával, hogy élete része lehetek)

A közöny külvárosait

már belepte a dér –

két árva ujja sötétben

néhányszor összeér –

madárlábuk kékre csípte

az alattomos fagy –

álmodták: a háztetőkön

egy tündér nyomot hagy

számukra és szebb világ jön,

reggelre odaér –

szúrós kövektől kiserkent

a talpukból a vér –

mentek mégis ölelkezve,

míg fel nem kelt a nap,

hitték, hogy kiszáradt torkuk

egy csupor vizet kap –

nem kapott s egy napon látták:

egy ember integet,

kinyított egy kaput s így szólt:

„Ez egy narancs-liget !”

10. TISZTÍTÓTŰZ

Ha felemelkedhetnél lelked bugyraiból,

mint kútból, melyet megfertőzött rég a békanyál,

lassan, alázattal és bűnbánatot tartva,

hogy meglásd: az Úr életedre kegyelmet szitál –

a sötétség mélyén  kis, törött szárnyú madár

módjára húzódtál meg egy hűvös, száraz helyen,

vártad, hogy a légvárakba élet költözzön,

sok út vezessen arra s mind kikövezve legyen –

s talán sohasem láttad a felkelő napot,

hisz megkötözve tartott a saját önteltséged,

és hitted, hogy pecsétként lázas homlokodon

a nagy lángelmék csillagának jelét viseled –

de közben a ruhád is szakadt volt és sáros,

a bűnöknek bogáncsai rakódtak rá végig,

elfojtott sikoltásod sok-sok téli estén

mint egy leégett ház füstje, szállott fel az égig –

ha letérdelnél egyszer a kút fenekére

és eljátszanád egy percig, hogy világtalan vagy,

míg a két talpadtól a fejed tetejéig

átjár többször,mint huzat és kékre csíp a fagy –

és úgy éreznéd magad, mint a sivatagban

a beduin, ki hónapokig szólni nem tudott,

míg valahol egyszer, a világ másik sarkán,

mint angyalok kórusában hallatszik egy fagott –

csak meglátnád: az úton az Úr közeledik

és fényesség lengi be majd az egész vidéket,

sokan baktatnak feléje, lóháton, gyalog,

Te meghallod egyszer: a neveden szólít Téged –

ha lassan, alázattal bűnbánatot tartasz,

majd meglátod: az életedre kegyelmet szitál,

ha fel tudsz emelkedni lelked bugyraiból,

mint kútból, melyet megfertőzött rég a békanyál...

11. HIÁBAVALÓSÁG

Ha nem létezne az okos-telefon,

már nem volna bűn és sár és trágyalé

és nem volna minden utcasarkon ház,

ahonnan csak kimehetünk, soha bé –

nem volna a földnek fele sivatag

s nem volna annyi időzített bomba,

nem volna annyi felégetett erdő

s annyi ganajtúró bogár, otromba –

ha nem létezne az okos-telefon,

fényesebb volna talán minden csillag,

még láthatnánk lelki szemeink előtt

alkonyi tájban, amint a nyáj ballag...

12. RIADÓ (szonett)

A Semmilyen Évszak emberei már

rozsdás vasakat húznak egy szekéren,

kiszáradt kutakkal érkezik a nyár,

s ők fejlesütve jönnek, falfehéren –

mások rollerrel száguldanak végig

káprázatoktól csillogó aszfalton,

csak izzadtságuk száll már fel az égig

-csónak vár rájuk egy távoli parton...

Szembe megyek velük s szinte ordítok,

segély-kiáltásra fülük rég süket

s útszéli, poros csipkebogyó bokrok

fogadják csupán a köszönésüket

-teherautókkal páncélt küldenek

a Semmilyen Évszak embereinek !

13.  KEGYELEM (szonett)

Mint a futótűz, terjed már a járvány,

boldog-boldogtalant lassan eltemet,

rácsok mögül futva láttam a járdán

ki tudja, hányadik madár-tetemet –

toll volt mellette s pálcához kötözték

a kegyelet jelét: két szál ibolyát,

harmatos fűben reszketett a vidék,

csak az eget néztem könnyeimen át –

még nem fogtam fel: fojtó életünknek

a diszletei váltakoznak mindig,

s titokban mégis apró csodák jönnek

és mutatják az utat, fel az égig –

én hála-verst szavalnék el halkan

egy szomorúfűz hűvös árnyékában...

14.  FELÉD  FORDÍTOM ARCOMAT... (Egy másfajta irodalmi önéletrajz)

Feléd fordítom arcomat

kedves Olvasó és hangom

mindegyik színe hív, kutat:

nem enged még megalkudnom.

Én SZONETTBEN gondolkodom

és csak HAIKUKBAN sírok,

a VERS úgy hull rám, mint korom,

s hogy miért van ez, örök titok –

a HUMORESZKET kedvelem

s EPIGRAMMÁKBAN nevetek,

hiszem: nem ér veszedelem,

derűlnék sokat, Veletek !

Társadalmi fonákságot

-bármit mond is erre Róza –

csak egy műfajom hordozott:

csupán az EGYPERCES PRÓZA.

Híd-építő szándékomban

nem segíthetett soha más,

csak esténként, nagy titokban

még egy-két új  MŰFORDÍTÁS...

Az élet sötét zúgait

(mondta egyszer régen Bella)

bemutatja s tán boldogít

a mindent átfogó NOVELLA.

S hogy az élet halál-komoly

s az Úr mindennek határt szab,

de van benne egy-két sikoly:

hát erről szól a SZÍNDARAB.

Tündér-világ is kell nékünk,

szebbet már ennél ne keress,

S MESE is kell  - menedékünk –

és kell még sok-sok GYERMEKVERS!

Bűntől roskadó világban

-az Úr szól hozzád, Fatima! –

hogy megtérjél azon nyombn:

még kell a KÖTETLEN IMA !

S játszni is kell  még végül,

-kezem a szívemre teszem –

gombokkal, vagy gombok nélkül:

erről szól GOMBFOCIS KÖNYVEM...

S mindezt magába foglalja

s a világ felé kivetíti

regényemnek szószólója,

nem más: Johanna de Rossi...

Feléd fordítom arcomat

alázattal, halkan, csendben

és gyertyát gyújtok majd, sokat,

világ-megváltó időkben!