Józsa Attila: Ha egyszer a Csend beszélni tudna...

 

Ha egyszer a Csend beszélni tudna,

jelezné mindig amerre megyek,

ha besötétedne,majd az égzengésben

megmozdulnának sorjában a hegyek,

 

utak nyílnának a szűk zsákutcákból,

lámpával jönne egy törékeny lány,

árnyékok követnék, fiatalok, bohók,

táncra perdülne sorra mindahány –

 

ha egyszer a Csend beszélni tudna,

halkan tenné,hogy szú a fában rág,

vízesés köszöntené reggel az erdőt,

s neveden szólítana minden virág –

 

fájdalmak sebei mind felszakadnának,

nem csodálkoznál,hogy eloszlik a köd,

új hídon indulnál,az alázat bőrében

s éreznéd: mindezt az Úrnak köszönöd –

 

ha egyszer a Csend beszélni tudna,

leltárba venné egész életed,

rácsodálkozhatnál majd az új arcodra:

tudnád,hogy a régit vissza vezeted

 

egy szikla-barlangba,ahol farkasok

falkába verődve vonítanak éjjel,

valaki reggelig a vészjósló hangokat,

mint virágszirmokat szórná széjjel –

 

ha egyszer a Csend beszélni tudna,

véget vetne az őrült rohanásnak,

mécses gyúlna lábad előtt mindig,

tudnád: álmaidra valakik vigyáznak...

 

Neked annyi dolgod lenne már csupán,

hallgasd alázattal muzsikáló hangját,

parányi fecske vinné az öröm-hírt

törékeny szárnyán,a szivárványon át !