Ruszka Zsolt: Csoda

Késő este volt. A nyolcvan éves plébános hazafele tartott. Csendes városrészen vezetett keresztül az útja, de ha netán zajos lett volna, akkor sem nagyon érdekelte őt. Ugyanis két hete álmodott valamit, s azóta ez foglalkoztatta. Sehogy sem tudott megszabadulni ettől. A plébánián is, ahol lakott, már-már furcsán néztek rá, volt, aki meg is kérdezte, mi bántja, de ő mosolyogva válaszolta, semmi, s azzal ment is tovább. Most is ez történt vele, képzeletben újra megjelent az álma, s ő ki tudja már hányszor, újraélte.

Prédikációra készült éppen. Az evangélium Máté 20,1-16. A szőlősgazda munkásokat keres a szőlősbe. Reggel korán kimegy, felfogad embereket, esti hat óráig dolgoznának nála, a bérük megegyezés alapján 1 dénár. Viszont sok a munka, ezért a gazda még háromszor kimegy, és még fogad fel munkásokat. Este, amikor fizetségre kerül a sor, mindenkinek 1 dénárt fizet, azoknak is akik 9-től, 12-től és 15-órától álltak munkába. Azok akik reggel 6-tól dolgoztak, számonkérik a gazdát, miért van ez így, mire a gazda azzal érvel, veletek megegyeztem a béretekben, ezzel törődjetek, ami a sajátom azzal azt csinálok, amit akarok. Sokat gondolkodott már ezen példabeszéden, a legjobb magyarázat az az, Isten, vagyis a szőlősgazda, az emberekkel egy olyan bölcsesség szerint bánik, ami a sajátja, és számunkra legtöbbször ismeretlen. Kint van az oltárnál, szószéknél, felolvasta a már említett evangéliumot, és épp beszélni akart, amikor észrevette az angyalt. Ott állt mellette, kezében egy táblával, amire a következő sorok voltak írva:

Mi van akkor, ha ez a példabeszéd arról szól, minden embernek igazságérzete kellene legyen önmagával szemben. Ebből kiindulva az első csoportban dolgozóknak van, mert ez készteti őket felszólalásra este a bérkiosztásnál. A lényeg azonban azon van, a másik három csoportban dolgozó emberekben ez nem volt meg, mert ha meglett volna, ők is fel kellett volna szólaljanak, és kérjék, hogy a gazda a fizetésüket számolja újra, igazodva a napi egy dénárhoz, amiből le kell vonni a hiányzó órák számát.

Az angyal eltűnt, a plébános pedig felébredt.

 .................

Visszazökkent a valóságba. Keserűség, és egy kis harag is volt a szívében. Szidta Krisztust, miért nem negyven évvel ezelőtt küldte el az angyalt. Mennyivel másként alakult volna az élete, ha ezt érti hamarébb. Viszont csodálkozva vette észre, volt benne egy vágy, ha még egyszer megadná a JóIsten, hogy prédikálhasson, kikiabálná ezt az embereknek. De kinek kell egy öreg plé(h)bános, közel sem engedi az oltárhoz senki. Meglepődve vette észre, megérkezett, a plébánia sarkánál állt éppen. Kisütött a hold, fénye rávilágított a falon lévő nagy fakeresztre. A Pléhkrisztus, mintha megelevenedett volna. Nézte földbe gyökerezett lábbal az öreg pap, majd szeméből hullani kezdtek a könnyei. A holdfényben apró gyémántszemeknek tűntek. Ekkor a szívében megszólalt egy hang:

- Miért sírsz, fiam?

- Hát mán hogyne sírnék - szipogta -, haragszok rád, hamarébb es küldhetted volna azt a angyalt. - Bátorságot érzett magában, ezért folytatta: - Sírok, mert negyven évet beszéltem rólad, s kisül, nem is értettem igazán, mit is akarsz nekünk mondani. Kérlek, bocsáss meg nekem ezért! - A könnyei csak hulltak, zsebkendője csurom víz volt, de ő csak folytatta. - Uram, azt látom, kétezer éve jártál köztünk, s mi mind a mai napig nem értjük, mit is akartál nekünk tanítani. Ezért bocsáss meg az egész világnak!

Mélységes csend ereszkedett le, hirtelen a papbácsi megvilágosodott. Leült a földre a kereszt alá, és ezek voltak utolsó szavai:

- Én innen már nem megyek sehová, hazaérkeztem.

 ...................

Másnap a sekrestyés fiú talált rá. A teste már teljesen ki volt hűlve. Az arcán olyan földöntúli fény ragyogott, azt hitte a fiú, megvakul, ha sokáig kell nézze. Két nap múlva a nagy újságok címlapján ott volt a fényképe, s mellette egy darab cetli, amin a példabeszéd magyarázata állt. Innen ered a mondás:

- Jó pap holtában is prédikál.

                                                   Foto: Steigerwald Tibor - Kenózis

Para Olga: Katlan fenekén

Marosludason át, a Maros mellett, mely most is folyik, méghozzá „csendesen” akár a nótában, a vonatfütty síp, a múltba visszasíró, mert megérintett az elmúlt boldogság soha nem feledhető levegője.

Katlan fenekén mélyen alszanak az álmok, amelyeket itt magamba zártam s eltemettem. Meggyászoltam azt a boldog korszakot, mindig azt, amelyet az előtt veszítünk el, hogy valójában elérnők, ettől olyan varázslatosan szép, a be nem teljesült, csak a félig megvalósulásból oly robajjal omlott össze, mint én távolodóban a Helytől, ahol a szerelem megérintett, írásra ihlettél Te, akinek a nevét sem mertem kimondani, mert attól féltem, ha kimondom, megelevenedik, és feltámad a múlt, és visszajársz, és kísértesz engem, mert ma már tudom, lehet, neked volt igazad, hiába magam nem vádoltam, csak Téged, mert azt hittem, elcseréltél egy festett szőkécskével…

Már elhagytuk a Somos-tetőt, és egyszeriben húsz éves voltam, és vágytam arra, hogy elcsábíts ott a selymes fűben, de átkozott szigorúan neveltek, így nem engedhettem meg, hogy teljesen boldog lehessek azzal, akit önmagamnál is jobban szerettem.

Mindenkiben Téged kerestelek, és sohasem találtalak, mert valószínű, olyan magasra tettelek, ahová tán te sem értél és nem is vágytál talán soha, Te csak Tusnádra és a tengerre vágytál, és én nem mentem veled, átengedtelek – én balga – lehet nálamnál sokkal kevesebbnek, még ha szebbnek is talán. Ilyen buta az ember…

Órák óta ácsorgok a vonatablaknál, lesem a tájat, és minden utcasarkon szembejössz velem. Elhaladtunk a vonattal a kemping mellett. Ott feküdtem fürdőruhában, csak ketten voltunk. Csak magunkban akartunk lenni. Csak csodáltál, láttam, és vágytam erre a csodálatra, csinosnak véltél, és én büszke voltam rá, de csak annyira, amennyire a túlzott szemérmem engedte…

Harminc év után elsuhant az életünk, és nem ugyanazon az Úton mentünk, semmit se tudva rólad, és most mégis feléd tartok, a régi éned varázsgyűrűje övez, állandóan elkísért engem, életem sorsfordulóin rád gondoltam… Mert nem engem választottál, nem azt a lányt, aki túl büszke, de túl szemérmes volt, nem tudott, és nem mert a tied lenni… Talán túlságosan megfertőztek a romantikus olvasmányok, akinek a kedvéért Te is versírásra vetemedtél, hoztad a húsz szál szegfűt a születésem napján a biciklidre feltűzve. Milyen boldog is lehettem, Istenem! Mennyi víz lefolyt itt, a Maroson, elvitte a szerelmünket, és elhagytuk kedves városunkat, ahol három évig oly boldogok voltunk, az államvizsga után, amikor végleg távoztam a városból, a vonatablakból visszanéztem, és dúdoltam a kedvenc akkori slágert:

„A városomra fájón visszanézek”, és peregtek a könnyeim.

Visszanézek a Múltra, és arra a lányra, arra a fiúra, és látom önmagunkat… Mélyen elraktározódva, hogy most minden egyszerre elém ömöljön, mint amikor megengeded a vízcsapot, és tudod, enyhítheted a szomjad, úgy rekedtél bennem; a Csap elzárva, de ott belül, és nagyon mélyen bennem, a régi éned legértékesebbjét megőriztem az időben.

S ha mégis szembejönnél most velem, már nem te lennél, hanem szintén csak egy megviselt ember. Mi van veled, élsz-e? Jó lenne-e, ha láthatnálak? Talán le is esnénk arról az eszményi magaslatról, le a semmibe, és egymás elgyötört arcán látnók, hogy életünk vészesen közeledik az elmúlás felé, ahol végre eltűnik a Tér és az Idő, és talán akkor… újra…?

Para Olga: Ellenőrzés

Az első szünet. Az irodalom szakos mint könyvtáros a saját irodájának is tekintett könyvtárban szokott lenni szinte minden szüneten, ahol hamar eltelik az a pár perc, előkészíti a következő órai szemléltető anyagot, tesz-vesz kicsit, és már be is csengetnek, legtöbbször lemarad a tanáriban folyó csevegésről. De ma valami más történik.

Amint kilép a folyosóra, és besietne a naplóért a tanáriba, látja, hogy két úriemberrel megy már az udvaron kifelé a férje. Rossz előérzete lesz, amit az igazgatónő szavai még fokoznak is. Megtudja tőle, hogy elkéreztették a férjét, át akarják tekinteni a kutatási anyagait.

„Kik ezek? Úristen!” – nyilall bele a félsz, és már el is fogja a düh, talán jogosan is, amiért mindenbe belekeveredik ez „a minden lébe kanál” férje, és minduntalan bele is akar.

„Ezek szekusok, a fene…,” folytja magába a véleményét. Enyhe stressz, de nincs megállás, becsengettek, pörögnek az órák, minden energiáját beleadja a következő órán, hogy elterelje a rossz gondolatokat, de minden szüneten megrohanják a kétségek és tovább gyötrik.

Minden eszébe jut.”Mi a csodának kellett Kun Bélának is éppen itt születnie, s persze a férje semmiből ki nem maradhat, elvégre ő a történelemtanár.”

Bármit tett a férje, semmi se tetszett, és bizony a feleségnek se, hogy minden fontos személy náluk kötött ki, ő ilyenkor gyorsan átbukik a fején, átvedlik szakácsnővé és varázslóvá. „Érdekes, ki se teszem a lábam a faluból, és minden fontos személyt megismerek a saját házamban”, s szeretettel gondol Józsa Antalra, aki a Kun Bála centenáriumra készülve gyűjtötte az anyagot talán ’81 nyarán.

„No, és még ki is, alig ugrik be: „Bukarestből Dr. Augustino Deac a Stefan Gheorghiu Intézettől, Panca Augustin a zilahi leváltártól, megtekintettük a papilakon az egyházi anyakönyveket, az iskolában a naplókat, engem a kollektív gazdaság elnöke értesített, hogy csatlakozzam a a bizottsághoz, és utána meg kell vendégelni.”

Az elején még úgy-ahogy élvezte is a dolgot, eszébe jut, hogy az anyósa házában vette fel a népdalkutató, Almási István a lelei zsibait a helyi Lakatos zenekar előadásában az alszegen, még friss házas korában. „Meg is van a kötet, mi is a címe? Á, igen: Szilágysági magyar népzene,” sok helyi nótafa benne, aztán a 80-as évek, eszébe jut a szép szál ember, mint a neve: Szép Gyula, ő hívta meg a lelei tánccsportot a Székelyudvarhelyi Táncháztalálkozóra 80-ban. „Hála Istennek a 24. órában sikerült átmenteni az értékes zsibai nevű férfitáncot a fiatalabb nemzedékre, az idősebb bácsik hogy ropták a mi kis szobánkban, felszedtük a szőnyeget, mert minduntalan botorkáltak benne, de jó volt, Istenem! A két idős férfi is eljött velünk, ők tanították meg a fiataloknak, a volt tanítványainknak. Ez igaz, de alig értünk haza Székelyudvarhelyről, másnap hívatták Szatmárra a drágaságomat, hogy miket is járt már a szája, hogy miért nincs magyar koreográfusa is Szatmár megyének… Értésére adták, hagyja a táncot. Persze, az sem tetszett, hogy kutatgatta a vidék múltját, semmi se tetszett…

Aztán a negyedik órán kiosztja a felmérőket, amelyet indigóval sokszorosított, s bizony a padsorok közt sétálgatva ismét mereng a múlton…

Bezzeg a bukaresti elvtársak sem vetették meg azért a szilágysági szilvapálinkát, s olyan jól feloldódtak a végére, hogy alig akartak elmenni, a férjével még a pincét is látni akarták, a boros hordókat, ez alatt válthatott pár szót Antallal, elpanaszolva az elzártságot és a sárt, az ezredes a könyveket nézegetve elismerően bólintott, és kissé viccesen azt felelte.

– Húzza össze a sötétítőt, és képzelje, hogy Pesten van. Még el is mosolyodik, amint eszébe jut.

A következő szünetben újra lepereg előtte a másik fontos találkozás, talán ’86-ból, akkor is tél volt, februári hideg, fogvacogva érkeznek az iskolából, és nemsokára már menni is kell a férjének, ismét a megyei és a községi párttitkárral megtekinteni a román templomot, utána ismét náluk melegednek, kiderül, hogy már járt itt delegáció a Kun Bála ügyben, megrója a megyei párttitkár a községit, amiért nem tájékoztatta erről. Érdekes, a párttitkár pár szót magyarul is szólt a feleséghez, megtudva, hogy magyartanár. Ezen is elmosolyodik: „Csak van emberség az emberekben”.

Ma háromig órája van. Először örül ennek, mert nem kell korán hazamennie, az utolsó órákra már a gyerekek sem tudnak odafigyelni, az az igazság, ezért nem szerette.

A következő szüneten megint valami fontos jut eszébe, a kolozsvári konzul látogatása, december volt, alig tudott a jeges járdán egyensúlyozni, épp ment a tejért Beta nénihez, akinek a házával szemben állt a Kun Béla szülőháza, és látta, hogy valaki fontos személy megy be a kapun. Még örült, hogy a férjének órái vannak, s hátha nem találkoznak.

Csak másnap tudták meg, mert már másnap a rendőrségen kellett jelentkeznie a párjának, hogy miért találkozott Szilágycsehben a konzullal… Sok volt már neki ez a sok látogatás, három gyermek otthon, a többi az iskolában, már akkor kezdte érezni, nem bírja.

Három óra. Kicsengetés. Nagyon kimerültnek érzi magát, de nem siet, húzza az időt. Nincs kedve hazamenni, reméli, már nincsenek itt, nehogy még meg is kelljen vendégelnie ezeket az ismeretlen alakokat. Lassan vánszorog, de a félelme valós. Hazaérve a férj beinti a kamarába és súgja:

– Kéne valami ebéd… leves van, tudom, s utána mit tudsz gyorsan összedobni?

– Ne aggódj! – nyugtatná a férjét, akin a feszültség nem nagyon látszik, de a hangjából azért érzi.

„Nem lehet eligazodni rajta sokszor” gondolja a férjéről, de most hirtelen nagyra tartja az asszony, mert eszébe jut, hogy nem is sejtve a várható eseményeket, valami világrengető iratokat nemrég a méhkaptárba rejtett. Megnyugszik kicsit, hamar összedob valamit az éhenkórászoknak, leves van, az üvegben a disznóöléskor kisütött disznóhús, lesz gyorsan krumlipüré, jó székely pityóka, már fő, és fő a feje is, kevés már az uborka, rohanás a kertbe zöld hagymáért, épp most a legfinomabb, fiatal, zsenge, kívánatos, siet vissza a hagymával, hát az egyikük, a fiatalabbik a konyhában nézegeti a kislánya fényképét, bókolgat illendően:

– Hű, de aranyos, szépecske!

S még mi minden érdekli, hány gyerek van, hová járnak iskolába, az asszony felelget kényszeredetten, tudja, csak kedveskedni akar, de már anyai ösztönnel félteni is kezdi a tini lányát az ehhez hasonló vetkőztető tekintetektől, s még a nyelvtani egyeztetésekre is vigyázzon ám, nem beszéli az ország nyelvét olyan jól, mint a férje, kerülgeti a vagány fiatalembert, valahogy kiszedegeti az evőeszközöket, tálalni akar, akkor mindhárman nagyon serényen félrerakják az asztalról az iratokat a vetett ágy tetejére. Tálalás, tálalás gyorsan. Roppant ízlik, még kérnek hagymát, meglódul ismét, kiszedetik a fél ágyást, a húsra a bor még jobb, le is küldik a gazdát is a a kancsóval gyakran a pincébe, közben újra átlapozzák valamelyik kitárt iratot az ágy tetején, térül–fordul az asszony is, konyha, kamara, szoba, utána a férj a pincéből fel, be a szobába, valami ürüggyel be a kamarába a neje után, gyorsan elhadarja, hogy mit műveltek egész délelőtt, nem érdekelte őket a Pávelka családfa, valami után kutakodtak, fürkésztek, könyveket néztek, belelapozgattak, a polc mögé is beturkáltak, megtalálták Kun Béláné könyvét, elkérték.

Aztán a férj be a boros kancsóval a szobába, töltöget, s olyan szépen kínálja őket, mintha a legjobb barátai lennének, esetleg már nem is elég tiszta, hogy ezek mégsem ivócimborák. A hangulat egészen jó, roppant udvariasan még újra vesznek, esznek, isznak.

Aztán megköszönik az asszonynak a Kun Báláról szóló kötetet, amit már a délelőtt elkértek a férjtől, említik, hogy tudják, hogy az övé, mondta a férje, de visszahozzák valóban, legyen nyugodt. Valójában a barátnőjétől kapta azzal a szöveggel, ha már épp abba a faluba került tanítani, akkor legyen az övé a „mocsok kommunistá”-ról szóló könyv.

Cihelődni kezdenek, öltöznek nagy alaposan, nem sietve el a dolgokat, ez alatt a feleség is téblábol és jut eszébe, hogy a férje mindig így emlegette négyszemközt neki a falu nagy szülöttjét, mintha ezzel is kárpótolná magát, amiért nem vették fel a zilahi Wesselényi Líceumba, mert a párttitkár levelet küldött Zilahra (évek múlva fény derült rá, mert kikiáltották kuláknak az apját, aki már 43-ban meghalt, tüdőgyullladás, a penicillin már fel volt találva Amerikában, de még Kolozsvárra nem jutott el). Szegény feje, élete legnagyobb traumája, árva fiú, akin az új rendszer úgy üt, ahogy tud… „Mindig sajnálja ezért szegényt, de tiszteletet ébreszt benne, hogy már felnőtt fejjel próbál ember lenni, bejutni a történelem szakra, csak többszöri próbálkozásra sikerül. Hány otthoni tanulója is volt, mindenki tanult, a gyerekek, a férje, és ő csak drukkolt nekik és mindenikkel tanult valamit, és dolgozott látástól vakulásig…Csoda-e, ha mindig fáradt?

Aztán búcsú. Elég rövid, hivatalos.

Az asszony is kikíséri a kapuig, de ott még mindig valamit diskurálnak, szól az uraknak, hogy engedjék, hamar faljon a sofőr is, hiszen eddig átfázott, éhes, de egyikük szigorúan feleli, hogy nem lehet, szolgálatban van. No, ezen magában elmereng az asszony, „igen, rá más szabály vonatkozik, ő nem ehet, ihat szolgálatban…“

Gyors beszállás, indulás. Végre, elmentek.

Besietnek a házba. A férj szinte lohol, az asszony is siet utána, be a szobába, s hát az ura be van hajolva az asztal alá, és tapogatja az asztalt:

– Mit csinálsz? – kérdi megrémülve az asszony, ő is lehajol, ő is tapogat, összeér a kezük, az asszony keze remeg, a férj megszorítja és súgja:

– Nézem, nem tettek-e poloskát ?

– Mit? – értetlenkedik a neje.

– Hát legallgató készüléket!

– Hát nem vagy te Sütő András! – feleli kicsit félve, kicsit viccesen. – No, ne hülyéskedj és főleg ne rémítgess, én nem hiszem, hogy a román állam olyan nagy bajban van, hogy minden kicsi faluban és minden valamire való tanárocskát meg kell figyelniük !

– Sohasem lehet tudni, ezektől minden kitelik, kicsi feleségem – ezzel megöleli a felesége derekát, és olyan hévvel szorítja magához, mint aki valami nagy veszély után visszakapja a drága párját.

Majd felszabadult, nagy nevetésben törnek ki.

Para Olga: Mélység

A szoba tele súlyosabbnál súlyosabb betegekkel.

Novellát akartam írni, már minden „készen volt” bennem: a szándék, az akarat, a lényeg, de bennem rekedt a saját mondanivalóm, mert kinyílt az ajtó, és megjelent egy nő egy fiatal lánnyal, és ebben a percben úgy eltörpült a saját mondanivalóm bennem, mint amilyen határtalan Szenvedés áradt ezekről az arcokról, legszívesebben újra menekülnék, most ki, el innen, ugyanúgy, ahogyan be is menekültem. Hogy miért, erről szólt volna a novella.

De bennem rekedt, pedig már a toll is a kezemben volt, minden a fejemben előkészítve, de úgy feldúlja a gondolataim e tizenéves lány, csak rá kell nézni, és látod ezen az egyetlen arcon mindazt a mérhetetlen emberi szenvedést, rémülten-riadtan is ártatlan leánygyermek-arcot, amelyet az őrület teljesen elborított, s nincsenek szavai, csak valami mélyről feltörő nyögdécselés, mellette az Anya, úgy összefonódva ölelik egymást, mintha a következő pillanat az egyiket a halál örvényébe akarná taszítani.

Az Anya arca is csupa rémület, az Apáé a végtelen szeretettől szinte bárgyúságig fokozódó groteszk vigyorrá lesz a kíntól, pedig csak bátorító mosolynak szánta. S bennem megfogalmazódik a kérdés: ki a beteg, ki a betegebb? Talán mindhárman, csoda-e?

Nem lehet bírni, Öcsikém! Szinte ordít bennem a szánalom, fájdalom, de csak a tollam szorítom úgy, hogy fáj belé az ujjam.

„A Szeretet szárnyakat adhat”- ismert mondás, de ez a szeretet milyen szeretet? Milyen fokú?

Mindhármat befektetik?

Az Anya nem beszél, az Apa viccel, halálos komolyan véve a célt, anyanyelvén, a lánynak nincsen, csak anyja, anyanyelve nincs, csak valami ősemberi tagolatlan megnyilatkozás, amelyen apja, anyja tökéletesen értik őt, védik őt, simogató, bátorító tekintettel, mozdulattal.

Az Apa pizsamát vesz elő, ő a végtelen szeretet és türelem szimbóluma, ismételget tízszer legalább egyetlen rövid mondatot:

– Ez a te pizsamád!

A lány válaszát én is értem, a félelem, fájdalom nemzetközi nyelvén beszél, magával ragad, nem bírsz szabadulni, csaponganak a gondolataid, mindent tudni szeretnél, tudni, de semmit sem tudsz. Segíteni szeretnél, de semmit sem tudsz. Lesújtó érzés… Még az orvostudomány is alig…

Csak egyet tanultál meg: vannak fokozatok! Az emberi szenvedés mélységes poklában talán jártál, de el sem tudod képzelni, hogy mennyi szintje van, mind alatti, mindegy, hogyan képzeled, szint szint alatt, a végtelenségig nyúlhat lefelé, de sohasem kifelé, csak be a beláthatatlanba, kivonva a valódi létező világból.

Ezt a lányt már soha senki nem tudja kihúzni a teljes földi életre, szüleinek minden perc csak mérhetetlen emberi fájdalom, élve látni azt, aki valójában már halott, s az értelem is csak úgy pislákol benne, mint egy hűséges ölebben, de nem tud többet, csak nyüszít fájdalmában, úgy, hogy megremeg belül valami bennem, éppúgy, ahogyan éretted reszket láthatatlanul, leírhatatlanul beteg lelkem…

Megáll kezemben percekre a toll is, és ráréved szemem a másik ágyra, amelyen egy huszonhat éves lány Csipkerózsika álmát alussza, s várjuk, hogy a Királyfi, az orvostudomány életre csókolja őt is. Őt egy hűtlen katona csókjainak hiánya taszította ide…

Gyönyörű, hamvas arcok, ha elalszanak, elsimulnak a bolondulás ráncai, az örök Szépség szimbólumai, téged idéznek minden pillanatban.

De ők élve is félig halottak, de te halva is élsz bennem!

Megőrizlek mindenestől, szavakat, mozdulatokat gyűjtök, s amíg élek, rád emlékezem.

S hátha majd soraim mindig emlékeztetni fognak rád, s azokat is, akik a lelkem legtitkosabb sorait olvashatják majd.

Félig megbolondultam én is érted, s csak azért nem egészen, mert kötelességet róttál rám: úgy élni, hogy megfeleljünk naplód szerinti „végrendeletként” hangzó , értelmezhető tanításaidnak. Jóságra, Szépségre tanította a Gyermek a Szülőt. Az emberi igaz értékek megszerzésének igénye, vágya hevített téged, s engem csak a vágy éltet: megfelelhessek elvárásaidnak, amennyire a képességeim engedik.

Megörökítettelek, ha nem is a halhatatlanságnak, de önmagamnak, szeretteidnek. S most meg akartam örökíteni e két leányarcot örök emlékeztetőül szóval is és „lefényképezve” őket emlékezetemben, figyelmeztetőül, ha már ismételten úgy érzem: nincsen tovább .Nem bírom tovább!

De igen, van. Amíg emberi szenvedés van a földön, amíg egyik ember ellensége a másiknak, addig olyanokra is szükség van, akik arra intenek, hogy valamit tenni kéne, hátha kicsit becsületesedhetik a világ…

Józsa Attila: Az igazság árnyékában (keret-novella)

    Csak hánykolódtam az ágyban, nem tudtam felmérni, mióta üzent hadat nekem az álom. Le voltam izzadva, minden pórusom átitatódott a történettel. Annyira felkavart a film, hogy forgolódtam egyfolytában, nem kaptam helyemet, millió kérdés zsongott bennem, ha tehettem volna, egy harmadik dimenzióba lépek, a történet kellős közepébe! Felháborodást éreztem, tudtam, hogy a film 7 Oscar díjra volt javasolva, s végül egyet sem kapott, szerettem volna a zsűri tagjait egyenként megrázni, mint egy liszteszsákot, s egy dézsa vízzel nyakon önteni. Az utóbbi hónapokban filmeket, egyáltalán művészi élményeket illetően ritkán jártam olyan szellemi magaslaton-mélységben, mint amilyenre az „Ösztön” kergetett. Anthony Hopkins amúgy is kedvenc színészeim közé tartozott, de az szerep, amit ebben a filmben alakított, hát egyszerűen hátborzongató volt, lenyűgöző!  Az igazság szomját csak egyetlen, egykor a való világhoz tartozó emberéhez tudtam hasonlítani: az apám volt mindig ennyire rá kiéhezve...

    Rájöttem, hogy hasztalanul próbálok elaludni, agyamban pörögtek a gondolatok, mint kaptárban a méhek rajzása előtt. Úgy pattantam ki az ágyból, mintha látomás elől menekülnék, két lépésből a fürdőszobában voltam. Megmosakodtam hideg vízzel s abban a pillanatban megvilágosodott bennem, hogyan vezessem le a feszültséget. Meg kell írnom, feltétlenül meg kell írnom, miért szerette apám a szabadságát annyira! Hogy szinte istenítette már... Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem abban a pillanatban, s úgy fogtam neki az írásnak, mintha legalább 8-1O órát aludtam volna előtte. ...Valamikor dél felé tettem le a tollat, miután a második, sőt a harmadik korrektúrát is elvégeztem.

  Eszembe jutott, aznap névnapja van öreg, de örökmozgó színész barátom feleségének. Az utóbbi időben gyakran jártam hozzájuk, rendszerint jókat beszélgettünk egy pohár pálinka, vagy kávé mellett. Ő volt bizonyos írásaim első kritikusa, vagy legalábbis az elsők közül való. Vettem egy üveg tokaji bort s három szál szegfűt s túlcsorduló élménymegosztási szándékkal indultam tömbházlakásuk felé. Életem végéig hálás maradtam neki, amiért 2OO8-ban, -2O fokos, csípős hidegben elkísért engem Kolozsvárra, könyvbemutatóm alkalmával, kikérte a jogot is, hogy ő mutassa be a könyvet, vállalta értem a hosszú és fáradtságos utat, mely számomra akár a megyei kórház sürgősségi osztályán is végződhetett volna, már az induláskor.

   Csapós, hideg szél fújt, szemerkélt az eső rendületlenül. A széllökések az Olt hídján annyira megerősödtek, hogy esernyőm darabokra szakadt, bármennyire próbáltam vigyázni rá, s a virágok is ugyanarra a sorsra jutottak. Még a lépcsőház bejárata előtt gondolkodtam, hogy a szemeteskukába dobjam-e őket, vagy megkegyelmezzek nekik. Mégsem vitt rá a szívem, hogy eldobjam.

   Színész barátom sugárzó, pihent arccal fogadott, mint mindig, felesége is kedvesen, közvetlenül viselkedett. Másodpercek alatt otthon éreztem magam náluk. A kávé és a pohár pálinka már ott várt az asztalon. Percek múlva beleugrottam a dolgok sűrűjébe. De észrevette, hogy nagyon fáradt vagyok, a szemeimen vette észre és utalt is erre, minden különösebb bevezető nélkül.
   - Igaza van, teliholdas fehér éjszakám volt. Nem sok ilyen akadt az utóbbi időben szerencsére. Az este láttam egy rendkívüli filmet, művészfilm volt s annyira felkavart, hogy éjjel fél kettőkor még nem aludtam. Mindent kipróbáltam, hogy ideiglenesen kiiktassam az élményt, de hasztalanul.  Legszívesebben beléptem volna én is a történet sűrűjébe, bár nem tudom, melyik szerep illett volna rám.  Megengedi, hogy elmeséljem, ha nem untatom? –kérdeztem, túlcsorduló kedvvel.

     - Hát persze, meséljed csak nyugodtan.  – válaszolt mosolyogva, fehér haját finom mozdulattal hátrasimította, s kényelembe helyezte magát az ágyon, feltornyozott könyvei között.

     - Amerikai film volt, a címe: „Ösztön”, kedvenc színészem, Anthony Hopkins játszik benne. A mérhetetlen szabadságvágyról szólt a film, művészi mondanivalója szerint csak akkor lehetünk boldogok, ha teljes szabadságunkban azt csinálhatjuk, amit leginkább szeretünk az életben. Két idősíkú film, a főszereplő a múltban egy szakmájának ízig-vérig hódoló antropológus, aki családjával szakítva elvonul a civilizáció elől egy rhodéziai őserdőbe, a gorillák életét tanulmányozni. Idővel annyira közelkerül hozzájuk, hogy befogadják az emlősök, családtagként kezelik. Egy katonai kommandócsapat kísérletezik az őserdőben egyszer, lelőnek 2-3 gorillát, amely az útjukba tévedt, s a felbőszült antropológus egy nagy husánggal agyoncsap néhány katonát, amíg le nem ütik, s börtönbe nem hurcolják, majd sorozatgyilkosság vádjával elítélik. A börtönben hallgatást fogad a civilizációnak... De talán látta már a filmet...

     - Azt hiszem, igen, valamikor nagyon régen. De szívesen megnézném ismét. Jut eszembe, néhány évvel ezelőtt sikerült valóra váltanom egy nagyon régi, művészi álmomat: ellátogattam a csíkszeredai börtönbe, az ottani rabokkal beszélgetni. Már hosszú évek óta foglalkoztatnak a csonkán maradt sorsok...  – fordult hozzám, s szemeiben fiatalos tüzet láttam csillanni.

     - Csonka sorsok, csonka virágok. Valamilyen kapcsolatban lehetnek egymással... Kérem, ne haragudjon rám, amiért törött virágokat tudtam csak hozni, az Olt hídján képtelen voltam megvédeni őket az erős széllökésektől. ...

     - Számomra csonkán is értékesek, mert te hoztad őket... - mosolygott, s már fűzte tovább a történetet. – Mindig is érdekelt, az embereknek hol bicsaklik meg az élete, s hogy tudom, ami a legnehezebb valamivel megérinteni azt az embert, aki börtönbe jutott.  Mit jelent számára egy vers, egy ének, egy színházi kuplé, egyáltalán, hogy emberszámba veszik őket, a velük való kommunikáció labirintusát kerestem. Hét évvel ezelőtt Csíksomlyón voltam a Kegytemplomban, a pünkösdi búcsú alkalmával, egy börtönlelkész prédikációját hallgattam. Arról beszélt, mekkora felelősség hárul az emberekre azokkal szemben, akik igénylik a szeretetet, de nem kapják meg.  Éreztem, hogy ő lesz az a híd, amelyiken keresztül bejuthatok majd a börtönbe. Néhány hónapnak kellett eltelnie, novemberben került sor erre. Én is vásároltam három szál szegfűt, ugyanilyen zord idő volt akkor is, mint ma, én is három csonka virággal léptem be a börtön kapuján a börtönlelkész társaságában. Izgatott voltam, remegett minden tagom, de próbáltam palástolni, több-kevesebb sikerrel. A börtönudvarról, magáról az épületről nem sok emlékem van, szürke, személytelen világ, rideg folyosók, a csend pattanásig feszülő húrjai. ...Az arcokat azonban nem tudom elfelejteni: alázat, megbánás, dac, felháborodás, kíváncsiság, őrület, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, bosszú, félelem s megannyi más érzés volt olvasható rajtuk. – barátom szünetet tartott néhány másodpercig, megtörölte verejtékező homlokát.
   - Lehet, hogy nekem nem lett volna bátorságom közéjük menni. – jegyeztem meg óvatosan.

  - Egész úton gondolkodtam, mit is mondok majd nekik először. A három csonka virágot használtam segítségnek. S a végén megrendítő élményben volt részem, ők szolgáltatták az élményt: egy pásztorjátékot adtak elő, melyet a börtönlelkész tanított be nekik karácsonyra.  Képtelen voltam a könnyeimet visszatartani... – fejezte be a történetet.

Néhány másodpercig csak ízlelgettem a mondatokat, mint déligyümölcsöt, melyet ritkán eszik az ember. Csodálni tudtam bátorságáért, hivatástudatáért.

     - Meggyőződésem, hogy ugyanolyan erős volt a szabadságvágyuk, mint a filmben szereplő antropológusnak. S ugyanolyan erős, mint az apámnak, Isten nyugtassa.

Láttam, hogy megcsillan a szeme, egész lényével felém fordult.

     -Ezt honnan tudod? Sose beszéltél még erről...

Válasz helyett elővettem azt a kinyújtott tenyérnyi, vastag, zöld színű zsákanyagból varrott, hímzett vászontarisznyát, melyet apám a feketehalmi börtönben saját kezével készített, valamikor az 195O-es évek végén, mielőtt én még megszülettem volna. Nem sok embernek beszéltem erről eddig, de valójában soha nem szégyelltem, hogy apám börtönben ült, mert az igazságtalanság vetette tömlöcbe, amely ellen mindig is harcolt.

-Nézze meg kérem ezt a tarisznyát figyelmesen. Az apám készítette, varrta, hímezte saját kezével a feketehalmi börtönben, ahová egy kocsmai verekedés után került, teljesen ártatlanul, valamikor az 195O-es évek végén. Még valamikor a születésem előtt. Útravalónak szánta, hogy feltarisznyálhassa, a megfelelő időben még meg nem született gyermekét... Ma éjszaka azért nem tudtam aludni, mert felkavart a film, de az érzések kiváltották belőlem azt a történet, amellyel, úgy érzem, hosszú évek óta adósa vagyok az apámnak. Hálám és tiszteletem jeléül, annak ellenére, hogy sokat háborúztam vele. De az olvasás, a könyvek szeretetét, szabadságvágyamat tőle örököltem...

Színész barátom hosszan tanulmányozta a tarisznyát, elismerően nyilatkozott róla.

     - Nagyon kíváncsi vagyok a történetre. – fordult hozzám, s szemében ismét láttam azt a határtalan szeretetet, mely évek óta ritkán előforduló lelki rokonommá tette.

Szótlanul nyújtottam át a kéziratot.

   „Délutánba hajlott a nyárvégi nap, a rekkenő hőség alábbhagyott, megnőtt a levegő páratartalma. Péntek délután volt, fizetési nap. A bodfalusi cukorgyár irányából fáradt munkások siettek hazafelé izzadtan, mocskos munkaruhában, gumicsizmában. Ki biciklivel, ki gyalog, vászon átalvetővel a vállukon. A fűrésztelep irányából is szállingóztak az emberek, nyakig porosan, de jókedvűen fütyörészve.

Volt, aki a kollektív istállói felé tartott, s a közeli barakklakásokban kapott szállást.  A levegőben keveredett a fűrészpor szaga az istállók környékének sajátos bűzével, végül ebbe vegyült a hatalmas cukorrépa-daráló körüli lakótelep semmi máshoz nem hasonlítható, förtelmes szaga. De az emberek már megszokták, senkinek se volt már feltűnő.

A kukoricatábla szélén kanyargott a Barca, sekély vizében megszáradtak s összerepedeztek a kövek. Alsógatyára vetkőzött cigánygyermekek tapicskoltak a mindössze derékig érő vízben. Az őrölt maláta szaga kibírhatatlan volt, savanyú, undorító. Hazafelé tartó tehéncsorda kolompjai hallatszottak. Az utcákra, mint egy fátyol, rátelepedett a szürkület.  Néha egy zsáktól púposodó kicsi szekeret toltak a malomba, mely túl volt, a Barca másik partján.

  A sarki kocsmából jókedv szűrődött ki, a hangfoszlányokból nevetgélést, mámort, virtuskodó hangoskodást, sőt kornyikálást is ki lehetett venni. Az emberek letették hétköznapi gondjaikat, mint egy batyut, senki se törődött abban a pillanatban, hogy ellett-e a tehén, vagy éppen mit kell elvinnie majd a hétvégi vásárba.  Az egyik törzsasztalnál homoródalmásiak ültek, 5 régi, kipróbált jó barát: Burján Gyuri, Deák Berci, Sorbán Zsiga, Bartha Gyula s Isztojka Mózsi. Csendesen iszogattak, tűzpiros arcukról ítélve már a negyedik-ötödik féldecinél tartottak.  A kocsmáros arca is szinte kicsattant az egészségtől, készségesen szolgált ki mindenkit, lassan elraktározta agyában valamennyi vendégét. Az emberek szívesen tértek be hozzá, közvetlen modora volt, keresetlen, egyszerű szavakkal jutott el mindenki szívéhez, jó lelkűnek ismerték, segített is a bajba szorulókon, sőt egy-egy parázs vita hevében tudott békítő hangnemet is megütni, jó diplomata módjára, s nem utolsó sorban megértette a szegényeket, vagy azokat, akik éppen fizetés előtt tévedtek be hozzá. Hitelbe is mért ki egy-egy deci pálinkát, vastag füzetet vezetett mindenkinek a tartozásáról. Soha nem fordult elő vele, hogy az illető ne adja meg. Tisztelte is mindenki a környéken, még a szomszéd falvakból is jártak hozzá.

    A kocsma nem volt túl népes, az almásiak halkan beszélgettek egy sarokasztalnál. Egy adott pillanatban Rudi, a cigányprímás lépett be, kezében szorongatta lyukas kalapját. Senki se törődött vele, bár halkan cincogtatni kezdte már hegedűjét. Nem volt már feltűnő jelenség. Gondolta, egyik-másik asztaltól egy tízes, vagy húszas belehull majd a kalapjába. ...De sokáig eredménytelenül kísérletezett. Az emberek számba se vették.

    Az almásiak alaposan beszippantottak már a köményes pálinkából, de jól bírták az iramot, nem volt megzsibbadva egyikük sem.  Már a vicceket is kimerítették, Sorbán Zsigára figyeltek valamennyien. Zsiga trágyahordó volt, lovasszekérrel járta egész nap a falut, vitte ki a gazdák földjére az előre leszerződött adagot. Családos volt, két kisgyerekkel áldotta meg az Úr. Nemrég egy telket vásárolt a cukorgyár közelében, azt az elmúlt hetekben kalákában elkertelték, s eljött az ideje alapot ásni, s lassan nekifogni az építkezésnek.

   -Komám, számíthatsz rám, csak kihajtom a tehenet hajnalban, s jövök. Aztán legyen készenlétben a szilvapálinka, amíg a tojásrántottára sor kerül... – Mondta Isztojka Mózsi, s huncut mosoly suhant át bajusza alatt.  Zsiga a többiekben sem kételkedett, remélte, hogy három nap alatt ki tudják ásni az alapot. Ha az idő nem szól bele terveikbe... Utána foghatnak neki a betonöntésnek is, ha meghozták a köveket a patakmederből. Másnap korán reggel készültek nekifogni a munkának.

   Aztán a szó másfelé terelődött, arról kezdtek beszélni, kinek mikor kell csépelni. Rudi kitartóan cincogtatta hegedűjét, hirtelen Mózsi odaintette az asztalukhoz, s egy húszast csúsztatott a húrjai közé.

-Te Rudi, azt tudod-e, hogy: „Valamikor fehér rózsa volt az én virágom,/ Valamikor te voltál a kincsem, boldogságom, - De mióta a szívemet összetörted, mint egy hervadt rózsát, - Azóta csak álmaimban járok el tehozzád.  – Néha-néha álmaimban fehér rózsát látok, - néha-néha álmaimban mindent megbocsájtok, - De amikor felébredek, s megtudom a gyötrő valóságot, - felzokog a lelkem mikor fehér rózsát látok...”

Fújták az almásiak, hogy kipirult az arcuk, teli tüdőből fújták, szívvel-lélekkel, lassan az egész kocsma velük énekelt, észrevétlenül a jókedv a tetőfokra hágott, szétáradt, mint a szilaj folyó, mely kiömlik a medréből, s elárasztja a szomszédos búzatáblát!  Szállt a nóta, pattogzott, keringett, tűz volt benne, bánat, keserűség, s életöröm egyszerre.  A legényeknek a pálinka megedzette a hangjukat, határtalan boldogság vegyült a dalolásba, az összetartozás boldogsága...

     -Csend legyen, a kutyaúristenit!  Ki engedte meg, hogy magyarul énekeljetek itt?!  - szegezte nekik valaki a kérdést románul, a szomszéd asztalnál ülők közül.

Mintha pengével vágták volna el a lélegzeteket! Dermedtség hasított bele a levegőbe... Az almásiak annyira beleélték magukat a nótázásba, hogy nem vették észre, a kocsma másik sarkában szűrökbe öltözött bocskoros juhászok ültek, 4-5 asztalt összetoltak, hogy jobban elférjenek.  Románok voltak, mócvidékiek, az Isten tudja, honnan kerültek oda.

     -Kiknek képzelitek magatokat, tetves népség?!  A saját országunkban idegen nyelvet kell hallgassunk ? Sérti a fülünket, halljátok? Sérti a fülünket!  Világos?! Azonnal hordjátok el az irhátokat, különben szólhatunk a csendőröknek. – jött az újabb támadás, mielőtt az almásiak felocsúdhattak volna. Mintha villám csapott volna reves fába! A nyakakon kiültek az erek, az öklök összeszorultak, a szemek szikrázni kezdtek. Látták, hogy a románok tizenhaton vannak, háromszor többen mint ők. De a köményes pálinka rugóvá változtatta az izmokat, s hirtelen ki is józanodtak. Egy röpke tekintet erejéig összenéztek, aztán mindegyik megragadott egy széklábat, asztalt, vagy ami éppen a keze ügyébe került. Volt aki csupasz kézzel rontott az ellenségre. Sorbán Zsiga malomban dolgozott, a liszteszsákokat egész nap úgy dobálta a vállán, mint egy tollut. Iszonyatos mészárlás következett! Mindenki elmenekült a kocsmából, aki nem volt érintett, a kocsmáros is meglapult egy szomszédos helységben. Valaki, valamikor értesítette a csendőröket. Sok időbe telt, amíg megérkeztek. A söntés környékén üvegek halmaza állt összetörve, asztalok, székek ripityára zúzva. ...

Nem telt el egy óra a végzetes megszólalás után, s már valamennyi bocskoros juhász véresen vagy eszméletlenül hevert a földön, magatehetetlen állapotban. Előkerültek a bicskák, a kések, s nemsokára a bilincsek is... Mózsinak betört a feje, Deák Bercinek az egyik karja vérzett erősen, Barth Gyulának a két fogát kiütötték, Burján Gyurinak hatalmas kék folt éktelenkedett a bal szeme alatt, de amúgy valamennyien talpon álltak. S valamennyien lihegtek, fújtattak, mint a gőzmozdony indulás előtt. Ahogy lerogytak az asztalhoz, érezték, hogy a horgasinuk reszket, a fáradtságtól, de leginkább a rájuk szakadt felelősség súlya alatt. Senki nem mert megszólalni, döbbenten ültek, mint a villámsújtottak. Nem sok idejük volt magukba szállni, hirtelen sarkig kitárult az ajtó, egy szakasz csendőr rontott be, szuronyos puskákkal a földre szegezték őket, s mire észbekaptak volna, már bilincs kattant csuklójukon, kituszkolták őket gyorsan az ajtón, majd begyömöszölték, mint valami barmokat egy fekete autóba. Annyira se volt idejük, egy védekező szót mondjanak saját érdekükben.

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

   Hatalmas kiterjedésű, kopár mező vette körül a feketehalmi börtönudvart. Térdig érő bogáncs, dudva, szamártövis, gyom kúszott mindenütt. A kiszáradt, megsárgult fű régen látott kaszát utoljára. Poros, keskeny kezei út kanyargott messze, a domboldalon túlra, kocsi, vagy terepjáró ritkán fordult meg rajta. Csak a rabszállító kocsi néha, zörgő rácsaival. Mikor új rabot hoztak, vagy kiszabadult egyik-másik. ...Ez valóságos esemény volt a fegyenctelepen. A feketehalmi, bár nem tartozott az ország szigorított börtönei közé, az 195O-es évek végén elszállásolt sorozatgyilkost és közveszélyes őrültet is. 5-6 méteres szögesdrót kerítés vette körül az udvart, villanyáram volt rávezetve a biztonság kedvéért.  Naponta kétszer egy-egy órát sétáltak a rabok az udvaron, szuronyospuskás katonák s beidomított farkaskutyák vigyáztak arra, nehogy kihágások történjenek a fegyelmi szabályok alól.

   Magas, szürke, ódivatú épület volt a börtön, két emeletes, falairól itt-ott lepattogzott a vakolat, kikezdte őket a salétrom és a füst. A földszinten, közvetlenül a bejárat mellett az igazgatói és a közigazgatási irodák voltak, a hosszú, közös mosdó és az ebédlő. Keskeny folyosók kígyóztak minden irányba, félhomály szorult falaik közé, a magánzárkák egymás után sorakoztak, mint piaci asztalra kirakott heringek.  Ezek az odúk nem egyformák voltak, egyik – másikat csak a rács választotta el a folyosótól, de voltak zárt ajtós kuckók is, feltehetőleg súlyosabb elítéltek számára. Csonkasorsok, derékba törött életutak. Elsüllyedt csónakok az élet tengerében. Megannyi homályos kérdőjel a jövő zálogának. A földszinten szállásolták el a kisebb, jelentéktelen bűntényeket elkövetőket: csalókat, sikkasztókat, tolvajokat, tömegzavargást okozókat. Az első emeleten kaptak helyet a gyilkosok, az alvilági emberek, betörők, az ú.n. kemény fickók, akiknek megkülönböztetett, szigorított figyelmet szenteltek. Válogatott börtönőrök vigyáztak rájuk, állandó felügyelettel, éjjel-nappal. Lehetetlen volt éberségüket kijátszani. A fülkék egyenként le voltak lakatolva, kis, vasrácsos ablakon kapták az ételt, nem mehettek le soha az udvarra, a közmunkában sem vehettek részt. Akárcsak a második emelet lakói, a közveszélyes őrültek... Azon az emeleten ritka volt a csend, főleg az éjszakák voltak elviselhetetlenek. A börtönőrök számára.  De megszokták, mint az udvari sétáltatást naponta kétszer.

    Burján Gyuri egy földszinti cellában ült a priccsen, egy repedezett asztal, egy háromlábú szék, egy mosdótál s egy lószőrből készült pokróc volt minden bútora, vagyona. Két hete zárták be s Deák Berci kivételével a többiekről semmit se tudott.  Csak sejtette, hogy ők is ott vannak valahol, de fogalma se volt, melyik emeleten.  Szerencséjére nyílt zárkába csukták, legalább kiláthatott a folyósóra, számolhatta a börtönőrök egyhangú lépteit, figyelhette, mikor jön a gyóntató pap, kiszámíthatta magénak az ebédidőt, beszélgethetett alkalomadtán Deák Bercivel halkan, mikor az őrök nem voltak résen. Különben a raboknak tilos volt egymással beszélgetni, nem tehették meg még a közös udvari séta ideje alatt sem. 

    Tudatában volt annak, hogy a kiválasztottak közé tartozik. Neki szabad volt sétálni, közmunkát végezni, látogatókat fogadni, csomagot kapni.  Két nap telt el azóta, hogy Ilona utoljára ott járt.  Csomagot hozott: váltó ruhát, szalonnát, kenyeret, két pakli dohányt. Az otthoniakról beszélgettek. Említette Ilona, hogy Kádár néni sokat kérdez róla, szegény öregasszony megszerette, mint tulajdon fiát. Gyuri sokat segített neki ha tehette:  kicserélte a rossz zárat az ajtón, felásta kertjét, régimódi mosógépét is megjavította, disznót vágott neki télen. Küldött is az öregasszony néha kóstolót. Ilona említette, hogy Varga Vilmosék meszeltek a napokban, nekik segített takarítani. Gyuri arról faggatta feleségét, mit tud a barátairól, hol vannak, melyik emeleten, ki-ki mekkora letöltendő büntetést kapott. De Ilona nem sok jó hírrel bíztatta. Burján Gyuri agyában az is megfordult, hogy az udvari séták alkalmával egyszerűen elkerülik egymást: már sikerült megtudnia, hogy a földszint lakóit két műszakban viszik ki az udvarra, úgy is van, hogy négy különböző alkalommal,s más-más időpontban, hogy ne találkozzanak egymással. Egy fél pakli dohánya bánta meg a hírt.

   Hetente háromszor ki volt iktatva a séta napi programjából, kedden, csütörtökön és szombaton közmunkára vitték a rabokat, közülük is a kiválasztottakat, azaz a földszint lakóit. De őket sem egyszerre, hogy kiiktassák teljesen a találkozás, beszélgetés lehetőségét. Ilyenkor korán reggel, kürtszóra sorakoztak az udvaron, munkaruhába öltöztették, gumicsizmát húztak s nemsokára már egyenként másztak fel a rabszállító, rozsdás teherautóra. Recsegett, ropogott, csikorgott a jármű, amíg mozgásba jött. Az öngyújtása nehezen működött, de senki se értett hozzá, hogy megjavítsa.

Nyomultak, mint a heringek a szardíniás dobozban...

   Burján Gyuri szerette a páros napokat. Elhitette magával, hogy a szabadság levegőjét szívja. Brassóba vitték őket, hatalmas filmszínházat építettek, a Patria-mozit.  Szerette az utcák nyüzsgését nézni, a járókelők gondtalan arcait, míg elsuhant közöttük. Egyik-másik tekintet megkísértette egy darabig. Nem irigyelte őket, tudta, valamennyi közülük cipel egy keresztet a vállán, bár nem a rabság igájában teszi ezt. Burján Gyuri meg volt győződve, hogy ő lélekben szabadabb, mint sokan az utcán látszólag gondtalanul száguldók között. Szerette nézni a gyermekeket, minden ízületével vágyott arra, hogy valamikor a saját csecsemőjét ringassa karjai között. Egy csütörtöki napon döntötte el, hogy nem fogja hiábavalóan eltékozolni azt a kevés szabadidőt, amely az alváson, a munkán, a sétákon, az utazásokon s az étkezésen túl megmaradt. Napok óta egyre többet gondolt a születendő gyermekre, s azon a csütörtöki napon fogalmazódott meg benne világosan, a célkitűzés: elhatározta, hogy batyut, kicsi tarisznyát készt a gyermeknek, sót tesz bele s egy darab kenyeret útravalónak. Fogalma se volt még, hogyan fogjon neki, mivel, milyen anyagból, s hogy egyáltalán engedélyezik-e. Aztán arra gondolt, jobb, ha nem is szól a börtönőröknek, hisz a vastag varrótűt nézhetik fegyvernek is, amellyel akár öngyilkosságot is el lehet követni... Ilonát megkéri majd, hozzon neki vászonanyagot, cérnát, varrótűt, ollót.

    Fütyörészve dolgozott aznap, megsokszorozódott erővel. Az arcokat már nem látta az utcán, mechanikusan teljesítette a parancsokat, keverte a maltert, húzta fel csigán a vedret a magasba, adta a szerszámokat a munkások keze alá.  Szépen beszélt mindenkivel, tisztelettudó volt, igazságos, nem szerette, ha másokat bántanak. Modora, jó magaviselete miatt kedvelték a börtönőrök is, az igazgató néha még viccelődött is vele. Bár általában rideg embernek tartották. Fullasztó meleg volt, lekerült a kabát mindenkiről, rövid ujjú ingben dolgoztak a rabok.  Már a negyedik szintet építették, hatalmas állványok vették körül az épületet. Elég sűrű ritmusban kellett a malteres vödröt felhúzni.  Burján Gyuri le volt izzadva rettenetesen, de fáradtságot nem érzett karjaiban. A szakaszvezető halkan osztotta az utasításokat, de nem kellett az embereket bíztatni, mindenki tudta a dolgát.  Újabb gondolat villant át az agyán: eszébe jutott, hogy amikor Homoródalmásról útnak indult, kenyérkereső útra, a sok évvel ezelőtt a nyakába akasztott tarisznya aljában tenyérnyi méretű kis Biblia lapult, megboldogult édesanyjától örökölte. Őt 3 éves korában elvesztette. Elhatározta, hogy azt a Bibliát még beleteszi a vászontarisznyába, melyet majd a gyermeknek készít...

Feltétlenül helyet szorít neki. Egészen felvillanyozódott a gondolatra, kipirult az arca, madarat lehetett volna fogatni vele! Nem is vette észre, hogy repült el az idő estig.

  A priccsen hevert már, nem tudott elaludni. Nem sokkal azelőtt lemosakodott a mosdótálban, tetőtől talpig. A vacsorát érintetlenül ott hagyta, árpakása volt ismét, megutálta egész életére.  Egy-egy eltévedt bőrdarabka keveredett közéje. Sikerült aznap este néhány szót váltania Deák Bercivel. Jobban szerette, mint tulajdon testvérét.  Berci sem tudott sokat a többiekről. Burján Gyuri aggódott, hogy milyen rettenetesen köhög Berci minden éjszaka. Mellkasa is meg volt rakódva, a naponta felmosott padlóra szégyelt köpni. Egyszer egy vacsora után említette Burján Gyurinak, hogy az ő pokróca vékonyabb a többinél, a priccsen, ahol aludt, a szalma is csak mutatóban volt. Gyuri hiába szült a börtönőröknek, fülük botját se mozdították. Deák Berci egyre sápadtabb lett, napról napra fogyott, mint a gyertyaszál.  Gyuri aggódni kezdett, hogy tüdőbaj környékezte meg.

   Ilona a hét végén ismét meglátogatta, nem hiányzott a csomagból a vastag, zöld színű vászonanyag, a tű, cérna, olló. Másnap este Gyuri lázasan fogott neki a munkának. Először kitervezte az egészet, megpróbálta a méretet megállapítani. Soha életében nem csinált ilyesmit. Gyertyafényénél varrt este, napokon keresztül, sokszor késő éjszakáig, ha másnap nem kellett menjenek közmunkázni. 2-3 szelet kenyér volt a napi adag, reggel és este mosogatólé ízű tea, vagy tejeskávé, árpakása viszont rogyásig, amíg az orrukon is szinte az jött ki... Húst nem sokat láttak, csak mutatóban. Gyuri minden reggel és este imádkozott, így tanította még megboldogult édesanyja.

Nagyon halványan emlékezett az arcára, néha bosszankodott, hogy mindössze egy árva fénykép maradt róla, az is elég megviselt, megsárgult, összetörött állapotban. Gyuri, mióta eszét tudta, két dologra vágyott rettenetesen: a szabadságra és a szeretetre. Az utóbbiból nem sokat kapott az életben.  Gyerekkorában ütötték, verték, mint a lovat, túl korán igába fogták.  Gyermekkora sem volt. Az évek múlásával egy harmadik tényező is társult a meglevő kettő mellé: az olvasás, a könyvek szeretete.

   Két hét nem telt bele egészen, készen volt a tarisznyával. Egy szívet is varrt rá s nevének kezdőbetűit.  Egy éve s négy hónapja volt még a szabadulásig. Aznap éjszaka Deák Berci meghalt...”

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Számítottam arra, hogy sokáig tart az elolvasása, hoztam magamnak is olvasnivalót. Csigalassúsággal múltak a percek.  Aztán, egy örökkévalóság után, megszólalt.

     -Öregem, hát ez döbbenetes! Képzeletbeli utazó voltam, mindent láttam, hallottam, még a Barca folyását is, a csigán felhúzott malteres vödröt is láttam, sőt a kocsmai kép is előttem volt, s a börtöncella, szinte Deák Berci tüdőbajos köhögését is hallottam... – rövid szünetet tartott – Még el kell mesélnem neked valamit. Csíkszeredában volt a rabok között egy fiatalember, keménykötésű, magas, díjbirkózónak lehetett volna nézni.  Félelmetes szemei voltak! De alig tudott megszólalni, nehezen rakta össze a szavakat.  Mint a diszlexiás gyerekek. Mintha külön szülést jelentett volna minden egyes kimondott szó. A végén, miután lejárt a karácsonyi pásztorjáték próbája, fényképezésre került sor. Ekkor szólalt meg, először, határozottan: „Egy fényképet szeretnék, a pap bácsival és a színész bácsival. Én álljak középen!”

      Nem volt hangom egy darabig. Csak éreztem, hogy vissza kellene menni az időben ezzel a fiúval, a valahol megbicsaklott élet gyökeréig. Talán forrást lehetne ott találni...

      Hazafelé éreztem, hogy megfájdult enyhén a fejem. De vállamról hatalmas kő gördült le, s határozott lépésekkel szippantottam bele az esti levegő frissességébe.

                                                             -VÉGE-

Sepsiszentgyörgy, 2014. Vll.18-20