Para Olga: Lelki rokonom…
Az írás számomra legtöbbször
öngyötrő kényszer, menekülés volt a leírhatatlan fájdalomból és
megoldhatatlannak hitt élethelyzetből, amikor úgy éreztem, senki és semmi nem
segíthet, ekkor mégis valami kis gyógyírt jelentett, hogy ráéreztem arra: volt
költő, aki leírta mégis ezt a leírhatatlan fájdalmat, aki le tudta írni,
egyetlen versben, a Nagyon fáj címűben azt a tömény fájdalmat, amelyet én is
éreztem gyermekem elvesztése miatt, valami mélyen rokoni vonást éreztem József
Attilával, amikor írtam a fiamat elsirató verseimet, mindig azt éreztem, amit
József Attila megfogalmazott: „amikor veret ír az ember/ nem írni volna jó/”, a
töredékben maradt verssorai, ezek a sorok dörömböltek bennem, és valami
megfoghatatlan vágy, ha van valami mégis, túl téren és időn, találkozhasson a
lelke a 17 évesen eltávozott fiammal, aki szintén verselgetett, és egyik
verséből négy sor a sírfelirata lett: „Kimondhatatlan az érzés, /mi bennünk
fogan,/ egy pillanat az élet,/ mi halálba zuhan.” – és én ekkor kerültem olyan
lelki állapotba, amelyben fel tudtam mérni József Attila valódi szenvedését,
rokonléleknek érezve őt, egy képzeletbeli randit írtam le vele egy szatmári
kávézóban, ahová engem mindennap kiengedtek – egyedül engem a pszichiátriáról
–, minduntalan oda menekültem a fiam halála utáni mély depressziós
állapotomban, mert ott jó volt, elaltatták a kínjaimat, de ott mégis tudtam
írni, művelődni, meglátni, hogy mindezek ellenére élni kell, megmaradni, hogy
őt is megörökíthessem naplómban, amelyet a temetése után írni kezdtem; s a
naplóból most közlöm az éppen ide vágó részleteket:
ÉDES ÖCSIKÉM!
„Felszerelkezve tollal és papírral, leültem ide Szatmár legelegánsabb kávézójában, az Aurorában.
– Engedd meg, kicsi Fiam, hogy most képzeletben József Attilával társalogjak, „nem ülök le akárkivel” alapon! Jó, tudom, te megértesz. A kedvencem…..
– Nem volt elég eszed, Attila, ha lett volna annyi, mint nekem ma, s lehet a diagnózisom is hasonló (súlyos depresszió, de ki ne kürtöld, kérlek!) De én előle elszököm. De nem a vonatkerekek kegyetlen, kopogó, hullává roncsoló magányába: az Örökkévalóságba! Lásd, megértél egy keveset, s elérted a halhatatlanságot! De igen hamar értél meg a halálnak, én nagyon sajnállak… Lásd, hány verset nem írtál meg !? És én sem, mert eddig folyton dolgom volt, szent dolgom: tanítottam, amíg bírtam, a legszebbet, ahogy a legjobban tudtam az „ahogy lehet” korszakban. Ó, Attila, én az életet is tanítottam, nem csupán verseket! Másokat tanít az, aki nem éli, csak futva a maga életét… Pedig ebből csak egy van, legalább az utolsó ugrás előtt meg kellene gondolnunk… Én is sokszor gondba estem 1980-tól kezdve… Bizony! Varró Ilona úgy felmagasztalt egy magánlevélben, hogy azt hittem, ő dilis. De ma már tudom, csak lelket akart verni belém. Azt írta:”Ön egy hős!”, pedig csak az igazat írtam, s nem engedtem, hogy eltiporjanak. Ilyen egyszerű. – Ez csak önvédelem volt 1984-ben. – A Számadás című versemre gondolok, amelyet elküldtem az Új Élethez, az olvasószerkesztő , V. I. Sütő Andrásnak adta oda, ő juttatta el Dr. doc. Anderhez, mindketten több levelet küldtek…
– Nekem már 48 évem szelelt el, valóban, sőt sokszor orkán erejű szél, vihar volt, Attila… De én tudom, hogy otthon a baróti és bodoki hegyek között milyen iszonyúak voltak a valódi viharok, de nemcsak félni tanultam meg szegény székely apámtól, hanem meg is edződtem általa. Mindegy, mindent elölről kezdenék, amilyen vagyok… Hisz én csak tapasztaltam, hogy az élet valóban csupa küzdelem, s az az okos, aki kiállja (ezt sem én fogalmaztam). Én csak kiálltam a Hegytetőre, hadd sodorjon, ha mer, ha bír…
Ja, az asztal, írtam? Az is kerek és fekete,+ a hátamnál szintén fekete (de háttal ülök) s fenn fehér csillár szórja pazarul a fényét, ettől az összhatás rózsaszínű, itt minden olyan gyönyörű, s a harmónia kedvéért a lámpák is oválisak. Itt minden csupa hangulat! Jó, ha nem vagy túl szegény,… ó, szegény szomáliaiak, akikre gondolok most, ha ezt látnák, azt hinnék, ez a Mennyország. Én is szinte, de mégse, mert akkor itt lenne az eltávozott s Csillaggá változott kicsi Fiam 17 évesen! Óh, Attila, felfogod ezt? Ki érti ezt? Miért Ő, miért nem én? Talán benne is elveszett egy másik József Attila… Ezért kérlek, pártfogold, keresd meg, kérlek, könyörgöm!
De azért te is kellett volna együtt élj a gyomorgörcseiddel, ki lehet bírni, ki kell! Ez számomra kötelesség. Kellett volna annyi eszed legyen, hogy meg ne tedd! De hát mi ebben mindig is az élenjáró nemzet fiai vagyunk. Új fogalom is született: nemzeti depresszió. De ami elmúlt, megtörtént, abba csak beletörődni szabad, ha változtatni nem lehet rajta, szabadott volna, óh, lelkileg Rokonom…
S most újra a színeket sorolom (egész megnyugodtam e kávéházi szegleten):
„az ám
hazám”
s ha a híres betegnyugdíjam nem elég a rám váró műtétre, akkor előtte és utána ne is egyem? De lásd, most még ez sem érdekel! Szegény székely apám biztatása: „Mindig volt, s lesz valahogy!” Csakhogy én tiltakozom ez ellen a valahogy ellen, pl. most azzal, hogy én is „meglepem magam” ezzel az írással.
De bevallom, néha még sírok, Öcsikémre és terád gondolok. Belealszom a sírásba, s ébredek folyton hazátlanságra +házatlanságra a két ház mellett…, mint Zámolyon Csanádi Imre. Még Magyarország sem elég széles, hogy otthon lehess? Akkor hol van, Istenem? Petőfi véleményét tudjuk „Haza csak ott van, / hol jog is van!” s újrafogalmazva Magyari Lajos által: „A jövendő csak úgy igaz, / ha hazát is kap az eljövő”!
Ez vigasztal, lehet egyeseknek az a szerepük, hogy újra fogalmazzanak, nagy, örök Igazságot, hogy el ne avulhasson, mert maholnap minden a visszájára fordul, ha nem vigyáznák a Poszton- és Hegytetőn állók!
Te is találkozhattál volna másokkal, nemcsak… nemcsak… Nem kerested kitartóan, lehet, lehet, én „felemeltelek volna”, ha lehetett volna, de Te „belenehezültél a sárba”, s csak „feleseltél a másvilágra”…
De akit én kéne felemeljek, az is ilyen makacs valaki, képzeld, nem engedi… Pedig nagyon szeretném, hogy én is egyenes gerinccel járhassak…”
„Felszerelkezve tollal és papírral, leültem ide Szatmár legelegánsabb kávézójában, az Aurorában.
– Engedd meg, kicsi Fiam, hogy most képzeletben József Attilával társalogjak, „nem ülök le akárkivel” alapon! Jó, tudom, te megértesz. A kedvencem…..
– Nem volt elég eszed, Attila, ha lett volna annyi, mint nekem ma, s lehet a diagnózisom is hasonló (súlyos depresszió, de ki ne kürtöld, kérlek!) De én előle elszököm. De nem a vonatkerekek kegyetlen, kopogó, hullává roncsoló magányába: az Örökkévalóságba! Lásd, megértél egy keveset, s elérted a halhatatlanságot! De igen hamar értél meg a halálnak, én nagyon sajnállak… Lásd, hány verset nem írtál meg !? És én sem, mert eddig folyton dolgom volt, szent dolgom: tanítottam, amíg bírtam, a legszebbet, ahogy a legjobban tudtam az „ahogy lehet” korszakban. Ó, Attila, én az életet is tanítottam, nem csupán verseket! Másokat tanít az, aki nem éli, csak futva a maga életét… Pedig ebből csak egy van, legalább az utolsó ugrás előtt meg kellene gondolnunk… Én is sokszor gondba estem 1980-tól kezdve… Bizony! Varró Ilona úgy felmagasztalt egy magánlevélben, hogy azt hittem, ő dilis. De ma már tudom, csak lelket akart verni belém. Azt írta:”Ön egy hős!”, pedig csak az igazat írtam, s nem engedtem, hogy eltiporjanak. Ilyen egyszerű. – Ez csak önvédelem volt 1984-ben. – A Számadás című versemre gondolok, amelyet elküldtem az Új Élethez, az olvasószerkesztő , V. I. Sütő Andrásnak adta oda, ő juttatta el Dr. doc. Anderhez, mindketten több levelet küldtek…
– Nekem már 48 évem szelelt el, valóban, sőt sokszor orkán erejű szél, vihar volt, Attila… De én tudom, hogy otthon a baróti és bodoki hegyek között milyen iszonyúak voltak a valódi viharok, de nemcsak félni tanultam meg szegény székely apámtól, hanem meg is edződtem általa. Mindegy, mindent elölről kezdenék, amilyen vagyok… Hisz én csak tapasztaltam, hogy az élet valóban csupa küzdelem, s az az okos, aki kiállja (ezt sem én fogalmaztam). Én csak kiálltam a Hegytetőre, hadd sodorjon, ha mer, ha bír…
Ja, az asztal, írtam? Az is kerek és fekete,+ a hátamnál szintén fekete (de háttal ülök) s fenn fehér csillár szórja pazarul a fényét, ettől az összhatás rózsaszínű, itt minden olyan gyönyörű, s a harmónia kedvéért a lámpák is oválisak. Itt minden csupa hangulat! Jó, ha nem vagy túl szegény,… ó, szegény szomáliaiak, akikre gondolok most, ha ezt látnák, azt hinnék, ez a Mennyország. Én is szinte, de mégse, mert akkor itt lenne az eltávozott s Csillaggá változott kicsi Fiam 17 évesen! Óh, Attila, felfogod ezt? Ki érti ezt? Miért Ő, miért nem én? Talán benne is elveszett egy másik József Attila… Ezért kérlek, pártfogold, keresd meg, kérlek, könyörgöm!
De azért te is kellett volna együtt élj a gyomorgörcseiddel, ki lehet bírni, ki kell! Ez számomra kötelesség. Kellett volna annyi eszed legyen, hogy meg ne tedd! De hát mi ebben mindig is az élenjáró nemzet fiai vagyunk. Új fogalom is született: nemzeti depresszió. De ami elmúlt, megtörtént, abba csak beletörődni szabad, ha változtatni nem lehet rajta, szabadott volna, óh, lelkileg Rokonom…
S most újra a színeket sorolom (egész megnyugodtam e kávéházi szegleten):
„az ám
hazám”
s ha a híres betegnyugdíjam nem elég a rám váró műtétre, akkor előtte és utána ne is egyem? De lásd, most még ez sem érdekel! Szegény székely apám biztatása: „Mindig volt, s lesz valahogy!” Csakhogy én tiltakozom ez ellen a valahogy ellen, pl. most azzal, hogy én is „meglepem magam” ezzel az írással.
De bevallom, néha még sírok, Öcsikémre és terád gondolok. Belealszom a sírásba, s ébredek folyton hazátlanságra +házatlanságra a két ház mellett…, mint Zámolyon Csanádi Imre. Még Magyarország sem elég széles, hogy otthon lehess? Akkor hol van, Istenem? Petőfi véleményét tudjuk „Haza csak ott van, / hol jog is van!” s újrafogalmazva Magyari Lajos által: „A jövendő csak úgy igaz, / ha hazát is kap az eljövő”!
Ez vigasztal, lehet egyeseknek az a szerepük, hogy újra fogalmazzanak, nagy, örök Igazságot, hogy el ne avulhasson, mert maholnap minden a visszájára fordul, ha nem vigyáznák a Poszton- és Hegytetőn állók!
Te is találkozhattál volna másokkal, nemcsak… nemcsak… Nem kerested kitartóan, lehet, lehet, én „felemeltelek volna”, ha lehetett volna, de Te „belenehezültél a sárba”, s csak „feleseltél a másvilágra”…
De akit én kéne felemeljek, az is ilyen makacs valaki, képzeld, nem engedi… Pedig nagyon szeretném, hogy én is egyenes gerinccel járhassak…”
ERDŐKÖZI
SÁNDOR
ÖCSIKÉM
„Neved
mostantól örök életű”
(Shakespeare )
ó jaj sírversed is magad írtad
Neved mostantól örök életű
vésik
fejfádra saját soraid
Emléked innen nem vész soha már
-én
ha meghalok végleg meghalok -
Folyton olvas a jövendő szeme
osztálytársaid a fejfád körül
arcod baráti szemekben ragyog
a halál fuvalma
leng lelkeikben
Mostantól fogva rajtad örök hír van
megörökítelek
soraimban
Téged őriznek szívek és szemek
s ha megszán a sor s kilehelem lelkem
emberek ajkán élsz majd (tollam éltet)
s majd örökké fekszem földi sírban
Szerető versem lesz emlékműved
( Sepsiszentgyörgy, 2020. ápr.27.)
