Ruszka Zsolt: Kapcsolat

Kedves olvasó. Akkor folytassuk a tegnapi írásunkat, és meséljem el, hogyan tanította meg a Jó Isten, hogy bízhatok benne mindig és  mindenkivel ott lesz a halála pillanatában, hogy át vigyen a túlsó partra. Függetlenül attól hiszel, vagy nem benne. Ez a mondatom, tudom sok keresztény embernek nem tetszik, de attól még igaz. Tehát életem egy szakaszában, az volt a dolgom, hogy ápoltam, egy öreg bácsit. Tegyem könnyebbé, elviselhetővé öreg napjait. Nyolcvankét éves volt. Három év után, betöltötte a nyolcvan öt évet, és egyre kevesebbet tudott mozogni. Végül oda jutottunk, hogy éppen fel tudott ülni. Egyik este, éppen vacsora időben, felültettem az ágy szélére. Megfogta az asztal szélét de már egyedül nem volt képes megtartani magát. Szerencsére volt két segítségem, akik megfogták a hóna alatt, ameddig én tisztába tettem. Akkor lett érdekes a dolog amikor át szerettem volna ültetni az ágyról a székre, hogy az ágyát is tegyem rendben. A tehetetlenségét, mivel nem tudta elfogadni, azt a kicsi erejét amivel rendelkezett bevetette, és ellenállt annak hogy mi hárman segítsünk neki át ülni a székre, olyan nehezen tudtuk átültetni, hogy az szinte kimondhatatlan. Tehát átkerült a székre. Megnyugodott. Biztonságban érezte magát. Közben én meg rendeztem az ágyát. A segítségeim elmentek, ketten maradtunk. Ekkor a Lélek (Isten) megsúgta mit kell tegyek, hogy vissza tudjam ültetni az ágyra. És ez volt az a pillanat, amikor megtanított, hogy ahhoz, hogy még tudjunk halni, át kell adnunk neki teljesen az irányítást és ennek a konkrét jele a bizalom. 

Azt kérdeztem tehát a bácsitól, S mindezt úgy, hogy előre tudtam a választ. 

- Bízik- e bennem .... bácsi? 

Rám emelte két szemét, sosem fogom elfelejteni. 

És válasz helyett rázni kezdte a fejét. 

- Rendben.- feleltem. De ha azt szeretné, hogy visszategyem a székről az ágyra, mégpedig úgy, hogy ne fájjon, ehhez kérem bízzon meg bennem, és kulcsolja át a nyakam. 

Megint rám nézett. Az ágyban lefeküdve jobban érezte magát. Így nem volt sok választása. A kezét a nyakam köré fonta. Még félt de már megszületett bennem a bizalom. És én egy mozdulattal felvettem, megfordultam és játszi könnyedséggel vissza tettem az ágyra. Majd megkérdeztem tőle.  - Fájt- e? 

- Mosolyogva intette nem. Majd lefeküdt.

Betakartam, és így tanultam meg, hogy az Isten is így viszen át mindenkit a halálon, ahogy én ültettem át a bácsit a székről az ágyra. Békesseg legyen mindenkivel. A szerző.

Józsa Attila: Találkozás (egyperces a szeretetről)

                                                                       - Édesanyámnak ajánlom sok szeretettel a névnapjára -

   Sokáig szaladtam a töltéskövek között, lihegve, egész testem lucsokban fürdött. Nyár volt, távolról egy mozdony látszott, a vonat már elrobogott Brassó felé. Uzonban voltam. Megpillantottam a vonatállomást, valaki magába roskadt egy padon. Egyedül volt, háttal ült nekem, vékony selyemkendő takarta arcát. Bár lekéstem a vonatot, békesség költözött a szívembe. Mintha egy ünnepre készültem volna... Bepótolni valami elmulasztott eseményt...

    Közeledtem, körvonalai ismerősöknek tűntek. Meghallotta lépteimet, arcát félig felém fordította. Selyem kendője félrecsúszott, barna szeme megvilágította lelkemet. Édesanyám volt.

   Utána nem emlékszem, miről beszélgettünk, a nyugalom, ahogy a vonatot várta, nem volt jellemző rá... Egyetlen kérdésére emlékszem ma, sok év után, késpenge élességével hasított belém:

- Miért jöttél az ellenkező irányból, fiam?!

   A mosoly arcomra fagyott, sokáig nem tudtam megszólalni. Valahogy mindig ellentétes irányból érkeztünk egymáshoz, ez nekem természetes volt, de neki természetellenes... Hirtelen egy gombócot éreztem a torkomban, sírás fojtogatott... A szavak esetlenek voltak,mintha mankókra támaszkodtam volna..

     Nem emlékszem, mit mondtam hirtelen neki akkor. Csak óvatosan leültem a padra, nehogy felboruljon a súlyomtól... Szavai súlyosak voltak, megrogytam alattuk... De hangját a békesség színezte ki, nem a szemrehányás... Bár enyhe szomorúság csengett ki belőle. - Eszembe jutottak a lekésett vonatok mindkettőnk életéből. Az enyémek fájtak, sokkal jobban.... Az egyik 1994-ben robogott el... A hangját néha hallom még ma is... Megborzongtam, hogy mennyi volt... Nem akartam rájuk gondolni.... De maguktól bugyborékoltak fel a lelkemből... Rigófütty keveredett az állomás zajába. Ő mindig külön szerette hangsúlyozni, hogy Fekete Rigó, ha valaki a  lánykori nevére rákérdezett... A lelkemnek kellemes muzsika tisztára fürdetett.

     Értettük egymást mindig, szavak nélkül... Mesélni kezdtem,végeérhetetlenül... A szemei megteltek könnyel,fényük erősebb volt a nyár ragyogásánál...

    Mikor felébredtem, a vizes párnám össze volt gyűrve, lucskos volt a lepedőm egészen... Mindig jó volt együtt lenni vele...

2021 december: Józsa Attila: advent es karácsony

 

 

Sepsiszentgyörgy, 2021, december 26

 

JÓZSA ATTILA:    VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

(egyperces a vész-helyzetekről adventi időszakban)

-NAGY BENZOL-nak ajánlom barátsággal és hálával –

 

    Varga Vilmos korán reggel, amikor kilépett az ajtón, meg volt győződve: sorba kell állnia az ingyenes vérvételre, amely hosszú idő óta c salóka káprázat maradt a számára, mert lehetetlenség volt hozzáférnie a jelképes pénz kerethez, melyet az állam, a közegészségügy bíztosított erre a célra. Egy idő óta le is mondott arról, hogy valaha sikerülni fog, amikor a Gondviselés egy jó lelkü ember személyében a segítségére sietett...

    A lépcsőház csendes volt a kora reggeli órában, amikor zárta az ajtót, rásíklott a pillantása  a szomszédos falra.  Egy idejétmúlt naptár lapja volt rajta, a kép üzenete nagyon beszédes volt a XXI. század emberének: egy szép, szabályos, mosolygó hóembert ábrázolt, körülötte játszott két gyerek, két rongybaba...Vilmos lépten-nyomon hóemberekkel találkozott az utcán, a munkahelyén, a városon kívül, szinte mindenütt...Elszomorodott, mikor arra gondolt, hogy az őrűlten felpörgetett XXI. század gyermekei  már szinte kivétel nélkül nem rongybabákkal játszanak – okostelefonjukat símogatják óvodás koruktól kezdve, míg az ujjukon a bőr megkeményedik s már alkalmatlan a símogatásra...

    Átvágott az Olt hídján, közeledett a város központja felé. A megszokott csillogó, sziporkázó díszek , az ünneplőbe öltöztetett város  egy mesterséges karácsony képét idézte fel benne...Egy korcs világot...Az egymástól elidegenedett emberek halmazát látta csupán...Akik az ostoba vásárlási lázban ( mely  mindig jellemző volt az adventi időszakra ,mióta vissza tudott emlékezni)  rendszeresen elfelejtették a karácsony igazi üzenetét, az öröm-ünnepet, hogy Megváltója született a világnak...

    Szándékosan nem sietett, ráérősen szívta be a korareggel éles levegőjét, próbált eltekinteni a sötét  utcák  mesterséges csillogásától...Beért a város központjába, egy hatalmas jegenyefa körül csókák serege keringett, a rikácsoló, éles hangjukkal  mintha jelezták volna, hogy ők a sötét, bűnbeesett világ hirnökei...Vilmost néhány másodpercre kirázta a hideg.

   Lassan araszolt előre a város fő utcáján, tekintete az üzletek beszédes cégtábláira síklott: fullasztó érzés volt, hogy szinte mindegyik angolul, vagy más nyelven volt elnevezve, a csillogó reklámok is a divatmajmolás csökevényei voltak csupán...Vilmos undorral köpött a porba.  A  Klára Cipőüzlet magyar felírata úgy árválkodott a divatmajmoló világban, mint egy fehér holló, mely történetesen más bolygóról érkezett...Időben ért a klinika kapujához, néhány idps nyugdíjas didergett a sorban, halkan beszélgettek.  Bő 25 perc volt még 7 óráig, Vilmos háta mögött a sor egyre gyarapodott. Az évszaknak megfelelően hideg volt a reggel, toporgott egyik lábáról a másikra, zsebébe süllyesztette a kezét. Az emberek nem voltak beszédes kedvükben, várták a nyitást. Vilmosnak megfordult a fejében, hogy beengedhetnék őket  melegedni a klinika tágas várótermébe...7 előtt 1O perccel kijött egy nővér, behívott valakit az utcáról. utána bereteszelte ismét az ajtót.  A csalóka remények porba hullottak...Lassan telt az idő, 7 óra már rég elmúlt, Vilmos agyába bevillant egy kép a régi, kommunista rendszer idejéből, amikor az emberek sorba álltak már korán reggel, vagy még az éjszaka folyamán , az élelmiszer pótlékra várva.  7 óra után 12 perccel már mindenki ideges volt, zúgolódott, szidta a rendszert, akkor nyitották ki az ajtót.  Vilmos próbálta megnyugtatni magát, hogy semmi rendkívüli nem történt, csak egyeseknek időt volt muszáj szakítani a reggeli kávéhoz és cigarettához...Hogy a betegek esetleg adfig megfagynak, az a kutyát sem érdekelte...

     Vilmosnak hirtelen bevillant egy kép az agyába, mely munkahelyének, a benzinkútnak szerves része volt egy ideje, sőt mondhatni  zászlója, cégtáblája, mióta beköszöntött a hideg évszak:  a zöld övezetben berendezett vendég-váró teraszon  az asztalok és székek egy kupacban szorosan össze voltak rakva, a főnök vászonnal is bevonta őket, ragasztó szalaggal körül tekerte az egészet, úgy nézett ki távolról, mintha egy kutyaház lett volna...Vilmos magában ki merte mondani azt, ami sokaknak nem volt nyilvánvaló:  a benzinkút csak egy kutyaház, ahol kutyába se veszik az embert...Ahol csak egyesek megkutyálják magukat, és vonítanak, ahogy a farkas szokott időnként a  teliholdra...

   A déli órába szolgálatra készűlt, időben indult el otthonról.  Siető emberek robogtak el mellette  a hídon, a szelük megcsapta az arcát.  Eszébe jutott, aznap délelőtt minek az ürügyén  rökönyödött meg.  Egyszerüen nem akarta elhinni, hogy létezik ilyen méretü baki a XXI. század felpörgött világában...Felesége barna cukrot vásárolt egy üzletből, románul írták rá az élelmiszer  nevét, mely „zahăr brun” lett volna  helyesen. Ehelyett ez állt a becsomagolt zacskón: ”zahăr brut”.  A második kifejezést  a fém feldolgozó szakmában  a nyers vasra szokták alkalmazni...

    A benzinkútnál a szokás szerint pörögtek az események, aznap sok volt az autó-mosás. Már követni se tudta, a hányadikat készítette elő.  Időközben az üzemagyagot szállító ciszterna is megérkezett, munkatársa (akivel a kezdetektől fogva baráti viszonyt épített ki) , ott szorgoskodott körülötte. Közben árú is jött, a gázpalackos  tehergépkocsi is megérkezett, Vilmos azt se tudta, hány felé fusson...A sokadik autót mosta, hamar felismerte, hogy Németországból, vagy Magyarországról hozott, másodkézből vásárolt autó volt a mosóban.  Bent kellett űljön, hogy vigyázzon a tükreire, mert nem lehetett őket behajlítani.  S természetesen ez idő alatt ingyen gőzfürdőzött...Adott pillanatban a gép mosás közben felszakította az autó tetején levő egyik műanyag pántot, amely nem volt jól beragasztva.  Vilmos akkor eszmélt rá, hogy kinek az autóját mossa, amikor 4 – 5 jól öltözött cigány  éktelen patáliát kezdett csapni !  Rászálltak, mint a varjak, hogy fizesse ki a kárt, a rendőrséggel fenyegetőztek...Nem állt szándékukban a mosóból kimenni, míg az ügy el nem rendeződik az ők javukra, többször elismételték ezt, bár 4 – 5autó várt mosásra kint...Vilmos nem győzte csitítani őket, minden józanságára szüksége volt abban a percben, a cigányok mintha megbolondultak volna teljesen ! Félelem környékezte meg, hogy egyikük a bicskát előkaphatja bármikor...Türelmet erőltetett magára, segítségül hívta kollegáját, aki akkora volt, mint egy sziklából kinőtt, délceg fenyő...A szíve is, az esze is a helyén volt, meg is ijedtek tőle a hangoskodók...Vissza is kiabált nekik, lefényképezte az autót, telefonált a főnöknek.  A cigányoknak inukba szállt a bátorságuk egy idő után, s miután kidohogták magukat, elhúztak, mint a vadlibák...Vilmosnak még utána sokáig gyomoridege volt, hálát mondott magában az Úrnak, hogy kimentette a vész-helyzetből...

   Másnap szabad volt, a Kaufland áruház felé igyekezett, hogy pénzt vegyen ki a bank-automatából.  Útja mint mindig, egy hatalmas fa mellett vezetett el,  amelyet rég óta megkeresztelt magában:  a Harmónia Fája. ...Hihetetlenül szabályos, arányos volt minden ága, koronája, az egész látvány derüt sugárzott,  harmóniát.  Azt az őszinte, örökérvényű érzést  fejezte ki, mely leginkább hiányzott a XXI. század őrűlten felpörgött világából                  

  

                                                            -VÉGE –

 

Sepsiszentgyörgy, 2021 december 26

 

JÓZSA ATTILA:   EGY  MÁS FAJTA  KARÁCSONY  (szonett)

 

A  Csömör Szigetén jégeső szakad

s vihar tépi ki sorra mind a fákat,

hideg, fa-templomban üres minden pad,

a jó Isten az oltár mögött hallgat –

 

szitkokat szórnak rá minden áldott nap

bölcsek, bolondok, önámítók, sokan,

egy rabszolga hajcsár fűbe is harap:

négerek dalolnak akkor, boldogan –

 

a Csömör  Szigetén  egyszer nem marad

csak néhány sírásó, kopasz, vén, süket,

a fa-templomban már se tető, se pad,

 

távol néhány koldus, aki kéreget

-a  Megváltót várják, ki másodszor jön,

de előtte talán egy új Vízözön !!

 

 

 

Sepsiszentgyörgy,  2021  december 26

 

JÓZSA ATTILA:    CERUZARAJZ  EGY BENZIKÚTRÓL  (epigramma)

 

Ő már nem tud kitörni a saját bűv-köréből,

de nem is akar már soha más bőrébe bújni,

saját hiúsága hegyét mászná meg egyvégből

-a fénybe borúlt arcával  próbál megújúlni !

 

2020.június 27: Orosz Mihály: Júniusban, mikor a nap éjbe száll; Józsa Attila: Új szonett és egyperces próza

Júniusban, mikor a nap éjbe száll

Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
az ég alatt halvány fény még átlibeg,
erdőn rétek illata hullámzik át,
hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.

Éjszakáink forró lehelete száll,
az ég alatt halványan fény fakad,
álmaid a csöndben éberségre vált
és ébreszt gyorsan elmúló vágyakat.

Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
csillagok ezre remeg az éj felett,
a hajnal nemszűnő jelenésére vár,
s hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.

Forrás: Székelyföldi Orosz Mihály
2020 /minden jog fenntartva

 

 

Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26

 

                                              JÓZSA  ATTILA:  KEGYELET (szonett)

                                                  -in memoriam  Józsa György-

 

     Ma nyolcvanhat éves lenne az apám,

     mély bölcsesség csillogna két szemében,

     felolvasnék neki minden délután,

     este kezet fognánk, elköszönőben –

 

    elvinném egyszer egy virágos rétre,

    egy tölgyfa árnyékában imádkoznánk,

    kimondanánk mindent, szabadon, végre,

    a hála gyöngyeit suttogná a szánk –

 

    elfelejtené sok ezer lépését,

    mit tett az árvaságnak erdejében,

    mint gyermekláncfű szirmait szórná szét

 

    fájdalmait, az Úrhoz érkezőben  -

    a béke pillanatát visszahoznám...

    -Ma nyolcvanhat éves lenne az apám...

 

 

 

Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26

  

                         JÓZSA ATTILA:   AZ ÉREM MÁSIK OLDALA

                          (egyperces a szunnyadó lelkiismeretről)

 

     Mióta ismertem, K.-hoz sokféle érzelem fűzött, legtöbbször ingadoztam a végletek között, mintha vékony deszkán egyensúlyoztam volna, sebes sodrású folyó fölött... Sportolóként a kezdetektől fogva felnéztem rá, bármilyen területen próbálta ki magát, korához képest kimagasló, sőt rendkívüli teljesítményre volt képes, kosárlabdába, asztaliteniszben, sőt a profi gombfociban is...

     Emberként viszont sok rosszat mondtak róla, megbélyegezték mindenféle jelzővel, időnként magam is meggyőződhettem, nem koholt vádakról volt szó... Szembeütköztem azzal, hogy ragad a keze, megbízhatatlan, alkoholista... Aztán csak sajnálni tudtam, hogy elpazarolta mindenét: lakását, munkahelyeit, családját, teljes életét. Végül kegyelem-kenyérre szorult, lépcsőházakat takarított. Jó ideje sehova nem járt, a sporttal is felhagyott, ami addigi életében komoly érvágást jelentett... Ordító szegénységben élt, ijesztően lefogyott.

    Két évvel ezelőtt asztalitenisz-edzésről jöttünk haza, latyakos idő volt, december eleje. Akkor sem viselt sapkát. Felhalmozódtak a ki nem fizetett számláim, üres volt éppen a családi kassza. Szorongásaim voltak emiatt... Próbáltam nem gondolni rá, fesztelenül beszélgettünk. Néhány lépéssel előtte jártam, a tisztára sepert járdán megpillantottam egy vadonatúj 100 lejest! Nem sokkal azelőtt vehette ki a bankból valaki. Lehajoltam, úgy tettem, mintha valamit leejtettem volna, villámgyors mozdulattal csúsztattam a zsebembe.   A családom szükségére gondoltam, úgy tettem, mintha róla teljesen megfeledkeztem volna... Utólag beláttam: sokkal nagyobb szüksége lett volna rá... Aztán sokáig lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem feleztem meg vele... De Isten nem ver bottal. Csak a számláinkat egyenlíti ki egy idő után, amikor a legkevésbé számítunk rá...

     Több mint egy év telt el azóta, Tusnádfürdőre utaztam barátaimmal  találkozni.  Egy álom-szép nap után elbúcsúztunk, egyedül ballagtam a vasútállomás felé.  Egyik zsebemben kevés aprópénz volt, csupán a vonat ára, de tudtam: egy oldalzsebemben  egy 50  lejes lapul. Legalábbis azt hittem, míg a vonatra fel nem ültem… Idegesen tapogattam végig minden zsebemet. Hiába. Zsebkendővel vagy anélkül valahol kihúztam a pénzt. Azt, amit egykor nem feleztem el… A pénz, amely K.-t illette  volna meg egykor, aznap valaki mást boldogított…

     A közelmúltban ismét eszmbe jutott.  Tudtam, régi lakásából kilakoltatták, negyedosztályú, lerobbant garzonban kénytelen lakni. Azt is, hogy fűtése, villanya sincs - régóta levágták… Koszos ruhákban járt, lefogyott még jobban, nadrágja szárán átsüvített a szél. Megbeszéltem a családommal a helyzetét, a feleségem  kezdeményezte, hogy segítsünk rajta.  Zsúfolt lakásunkban rengeteg fölösleges dolog volt, amire nem volt szükségünk. Megoszthattuk vele, anélkül, hogy bárminek is hiányát éreztük volna:  tányért, poharat, evőeszközöket, ruhát, cipőt, ágynemű-huzatot, törölközőt írtunk fel a listára.

      Aztán meglátogattam és megkérdeztem, mire van szüksége.  Nem utasított vissza semmit, köszönte halkan. Egy szomszédjával éppen egy palack sort kortyolgatott, amikor odaértem.  Egy közeli padon megvárom, mondtam neki.  Nemsokára megérkezett, megírtuk a listát. Megígértem, hogy este autóba ülünk a fiammal és elhozunk mindent.  Elköszöntem, sietett vissza ismerőséhez abban a reményben, hátha fizet még egy sört neki… Megköszönte a jó szándékot, sután mosolygott.

     Útban hazafelé próbáltam háborgó lelkiismeretemet megnyugtatni.  Sokáig nem sikerült. Aztán elhitettem magammal, hogy jóvátettem mindent. Arra már bekukkantottak az ablakon a hajnalsugarak…

 

                                                             -VÉGE-

2020.06.14: Józsa Attila: Hajléktallan sors (egyperces a szabadesésről)

Józsa Attila:    HAJLÉKTALAN-SORS (egyperces a szabadesésről)

-Kászoni Antalnak ajánlom tisztelettel és hálával  -

    Szilágyi Domokos írta valamikor egyik híres versében: „...hosszú az út a megismeréstől a felismerésig...”

    S ugyanolyan hosszú és tele van buktatókkal az út a panaszkodástól a háláig... Nem sok idővel ezelőtt leépítettek a munkahelyemről, mely talán az élet egyik legnagyobb ajándéka volt a számomra, végtelen szabadságot élvezhettem ott, közben törekedtem az elvárásoknak lelkiismeretesen megfelelni.  Váratlanul ért a változás, de nem taglózott le, a jó Isten erőt adott és lehetőséget a következő lépéshez. Az életterem hirtelen  nagyon beszűkült, s bár úgy érzem, zsebkendőnyi területen megyek körbe az ösvényen, mely rég ki van taposva, mégis végtelen hála van a szívemben, hogy az Úr ismét adott nekem egy második esélyt...  A hányadikat az életben ? Ha csak azokat a pillanatokat próbálom megszámolni, amikor mindössze egy hajszál választott el a haláltól...

  Új munkahelyemen a bizalom és kölcsönös tisztelet légkörében élek. Sorstársaim egyszerű, becsületes munkásemberek, valamennyiük életét megpecsételte a föld és az állatok szeretete. Új munkatársam mesélte néhány nappal ezelőtt  a történetet, amely letaglózott, azóta nem hagy nyugton. Mintha valaki robogó vonaton húzta volna meg a vészféket... Néhány éve Magyarországon dolgozott, jól fizetett alkalmi munkával próbálta családja anyagi fedezetét erősíteni.  Tisztelet övezte, megbecsült munkaerő volt. Kánikulában dolgozott egy augusztusi napon, reggeltől fogva, este félreeső kiskocsmában próbálta szomját oltani egy sörrel, Budapest külvárosában. Mielőtt belépett volna a szinte néptelen helységbe, szinte szembe ütközött egy ágrólszakadt emberrel.  Távolról felismerte, hogy hajléktalan. Haja csapzott volt, ápolatlan, arca barázdás aránylag fiatal kora ellenére. Megállapította: a 40-es évei közepén járhatott. Tekintete végtelen szomorúságról árulkodott, de volt benne valami bizalomgerjesztő rokonszenv. Legalábbis úgy érezte akkor.  A hajléktalan úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba... Szomorúan jegyezte meg: egy korsó sört inna, de nincs pénze. Nem habozott, meghívta egy italra. A lecsúszott embernek megcsillant a szeme, nem volt minden nap megértésben, emberségben része...

    Egy sörből kettő lett, aztán három.  A gátak felszakadtak, a hajléktalan mesélni kezdett. A hallgatónak fokozatosan elszorult a torka, könnyeivel küszködött.  Nem szerette volna, hogy a másik észrevegye... Nem sok idő múlva kiderült, valamikor a szegedi kórház főorvosa volt, országos hírnévnek örvendő sebész. Sok pénzt keresett, becsületesen végezte munkáját, az anyagiakban dúskáltak, minden évben exótikus utazásokat engedtek meg maguknak.  De a napok észrevétlenül hosszúra nyúltak, egyre kevesebb idő jutott a családra, este úgy hullott az ágyba, mint egy lisztes zsák... Fiára is, lányára is büszke volt, közben örömek is érték, unokája született, pár év múlva boldog volt mikor mesét olvashatott neki.

      Aztán egy tragédia megrázta az életét: lánya és unokája súlyos autóbalesetet szenvedtek, nem sokkal utána meghaltak.  Aztán váratlanul a fia is elköltözött, sokáig lappangó betegség vitte el, amelyet elhanyagolt...  Ő már képtelen volt kiszállni a mókuskerékből, mely egyre őrültebben forgott... Egy este felesége azzal fogadta, hogy beadta a válókeresetet.  Magyarázni se tudta... Inni kezdett, fogalma se volt,  mikor, hol csúszott le a lejtőn...  A kórházban se tűrték meg egy idő után, bár kitűnő szakember volt, de reszketett a keze...

    Nem sokkal éjfél után köszöntek el egymástól, a hajléktalan szemében hála csillogott.

A minap egyik legjobb barátom hívott fel, új munkahelyemről érdeklődött. Sokáig beszélgettünk, jóleső érzés volt, hogy végre nem siet. Nem állt szándékomban arról beszélni neki, hogy életterem nagyon beszűkült. A dolgok pozitív vetületét próbáltam megmutatni. Egy örömet osztottam meg vele: hogy régi munkahelyemen hagytam nyomokat, több olyan visszajelzés érkezett az utóbbi időben, hogy légüres tér maradt utánam,  hiányzom az embereknek.  ...

    Akkor kaptam talán életem legszebb bókját egy barátomtól.  Könny szökött a szemembe.

„Igen,  te egy állandó hiány-cikk vagy, olyan, mint az eper decemberben...”

                                                         -VÉGE -