„egy percre megfogom, ami örök”
(Kosztolányi Dezső)
Amióta az eszemet tudom, mindig imádtam az iskolát. Mint aki első
perctől tudja, ez lesz az élettere, életének értelme, célja, vágya:
tanítani. Ennél szebbet elképzelni sohasem tud.
Ma már, a második gyermekkorba érve, tapasztalja, igen, az iskola az a
hely, ahol jól érezte mindig magát, mint valami sejtelmes küldetéstudat
lappangott ott mélyen benne már a kicsi gyermeki lelkében, előbb
kimondatlanul, aztán már később egyre tudatosabban.
Ma már nem csodálkozik, miért is volt mindez, hiszen átböngészve a
családfákat, az édesanyja de az édesapja ágán is nagyon sok tanító,
rektor, igazgató, tanító, tanár van. Igen, tudja ma már, a hajlam is
öröklődik, sajnos, a elődök életében a sok sorscsapás is, mindkét
szálon, vértanúhalál, korai árvaság, gyakori gyermekhalál, hadifogság,
üldöztetés, megnyomorítás, ennek mélyen a tudat alattiban való
továbbélése, a harcos „de azért is” makacssága, a székely akaratosság,
kitartás az igazság mellett.
Persze, hősünk, a kicsi óvodás, a többi óvodás társának már tanít, neki
még emlékképe sincs ebből a pici korból, de megőrizte a szülői
emlékezet.
Én is, akár Kosztolányi, „egy percre megfogom, ami örök”, mintha azért
mesélték volna annyit, hogy mégis legyen örök emléke ebből a korból is,
hiszen akkor fénykép is alig készült, egyetlenegy van, óvodás korából.
Annyiszor elmesélték, hogy ma már bármikor képes felidézni a mesélteket.
Kerek babarca volt, és ehhez nagyon talált a kerek gallérocska, amelyről
állandóan hátralibbentette a szőke hajtincseket, és csoda kék szemeit
kissé összehúzva sorba leültette az utcából állandóan náluk összesereglő
gyerekeket, mert ő volt az óvó néni, és bizony, a sok kicsi pajtás
szívesen ment bele a játékba. Otthonról is így kérezkedtek a csöppségek a
szüleiktől, mennek a délutáni óvodába, mert várja már Buba óvó néni, ha
ugyan volt kitől, mert a nagyobbak legtöbbször otthon voltak magukban,
mehettek, ahová akartak.
Ez csodás gyermekkor volt. Volt ott mese, vers, s minden, a végén óriási
szaladgálás a hosszú udvaron. A csűr volt a vár, ahol a leginkább el
lehetett bújni. Aztán, egy-két év múlva, már megkomolyodva, tanító
nénivé lépett elő, nem hiába na, a nagynénje, Ida tanító néni gyakran
vitte az iskolába, hogy ott vigyázzon rá, meg imádta is, mert nem volt
gyereke, s ott ráragadt a tudomány még óvodás korában, jobban tudott
összeadni és kivonni, mint az iskolások. Sokszor a táblánál szerepelt
mint tanító néni, és csodák-csodája, a gyerekek írták, s volt már
kedvenc egy-két „tanítványa”, akik hűségesen oldották meg a kapott
feladatot szüneteken, s aztán otthon, az óriás udvarukon délutánonként a
porba rajzolták a táblát, meg is vonalazva szépen, s rajzoltak,
számoltak, már a betűket is mind ismerte, pattogott a kicsi vékony hang,
mennyi öt meg kettő, és kórusban zengték az udvaron, hogy mennyi. Jó
móka lehetett… Aztán esténként az óriás akácfák alatt nyaranta mezítláb
nyargalásztak az utca felvert porában, élvezték a szabadságot, mert a
szülők úgy bele voltak temetkezve a sok munkába, hogy nem értek rá velük
foglalkozni.
Ő még óvodásként meg is fogalmazta, mi szeretne lenni. Ez is bekerült a
családi legendáriumba, családi összejöveteleken sokszor elmesélték
később is, szó szerint idézve szavait.
Még a rokonság is így becézte: „kicsi tanító néni” , mert az esti
családi összejövetelek elmaradhatatlanok voltak, a gyerekeknek külön
asztaluk volt, és már indult is az esti játszás, amelyben mindig ő volt a
tanító néni.
Szinte látom magam, a sok mesélés nyomán megelevenedik a kép, szép ősz
eleji verőfényben úsztak az almafák, és a kislányka – jómagam – ott
lépdeltem hátra a kertünk végébe, óvodás egyenruhámban. Az édesanya és
testvérek már javában szedték a pityókát, ez közös családi munka volt, a
nagyobb testvéreim már komoly segítségnek számítottak, mert az apa
idejében munkára akarta szoktatni őket. Az édesapja székely szigorral
rászólt.
– Hajolj le, Kincsem, lásd milyen szépek, épek, szinte mind nagyok, könnyű szedni, így kell ni, és gyorsan szedegessed te is!
– De ma tanultunk egy szép éneket! – és már dúdolni is kezdett a két
testvére örömére, akik megtapsolták, és persze elfelejtettek serényen
dolgozni.
– Most ne szerepelj, kis Fedák Sárim, nincs rá idő, majd később, hamar befejezzük, aztán akkor énekelheted, amit ma tanultál…
Az édesanya lágyabban szólt hozzá, és unszolta a munkára ő is.
Ekkor lehajolt, de bizony, nagyon lassan vett fel egyet, a legszebbet,
legnagyobbat, megforgatta, mintha tanulmányozná, aztán bedobta a
kosárba, és mindannyiszor, ahányszor lehajolt, felvett egyet, a kosárba
tette, a fehér óvodás köténykébe törölte a kezét. Egy darabig a
testvérei mosolyogtak rajta, megállt a munka, ők sem akarták szedni ,
bezzeg a kicsinek mindent szabad…
Aztán az édesapjuk rájuk szólt:
– Serényen, serényen, nem lustálkodunk!
Azonnal szót fogadott a bátyja is, a húga is, már nem kacarásztak, komolyan dolgoztak.
De a kislányka csak nem akarta szedni, ismét a kezét törülgette.
Az édesanyja azt kérdezte:
– Miért törlöd a kezed a szép fehér köténykédbe?
– Azért, mert prézlis lett a kezem , és nem szeretem! – mondta dacosan.
Erre az édesapa határozottan rászólt:
– Szedjed csak, mert ha nagy leszel, te is kell szedjed egész nap velünk együtt!
Hát ezen elgondolkozott a kicsi lány, és sokára felelt.
– Én nem szedem a pityókát, mert én tanulok, és tanító néni leszek!
Erre az apja szíve is meglágyult kicsit, s elérzékenyülve mondta:
– Hallgassa meg az Isten, segítsen meg! – odament, ölbe kapta, majd fiához és a nagyobbik lányához fordulva büszkén mondta:
– No, lám, a húgotok már tudja, mi szeretne lenni!
Tovább nem tudom, hogy folytatódott, ennyit őriztek meg a szülők szó
szerint a szavaimból. S milyen jól tették, egy darabka múlt, mely nem
múlt el nyomtalanul…
(Sepsiszentgyörgy, 2020. május 12.)
Minden rosszban van valami jó, most a karanténban mama is
visszakapta kis iskolás unokáját, ha a valóságban nem, de virtuálisan
együtt lehettek akár egész nap, mert a szülők online oktatásban
oktattak, és nagyon el voltak foglalva. Jó móka volt, mert az unoka
kedvéért, most mindent fordítva kellett csinálni, a mama lett a kis
nebuló, aki hűségesen vedlett át gyerekké, hisz ez már nem is oly nehéz a
második gyerekkorban, és az egész élvezetes volt.
Az unoka lett a tanító bácsi.
Az első óra rajzóra volt. Legelőbb így óvodássá vedlett a mama, de a
Paint rajzprogramba rajzolnia oly nehéznek tűnt neki, mintha csakugyan
három éveske lenne, jól szórakozott rajta a tanító bácsija…
– Hát ez mi? Rajzolj egy fejet, megmutatom, hogyan kell!
Mama hűségesen próbálkozott, de nagyon idétlenre sikerült, a szemek igen
kicsik lettek, az orr óriási, száj eléggé formás, de haj semmi, kopasz.
– Füle?
– Tényleg, elfelejtettem, de hamar rajzolom, most, jó?
– Mondjuk…
– Talán most kicsit szebb lett, de elég lehetetlen, fura mesefigura
kerekedett ki a rajzom nyomán – magyarázza mami, de máris újabb
feladatot kap:
– Adjál nevet neki!
– Jó, jó! -lelkendezett mama .
– Jófejű Ferkó! – ez a neve, ez jó, Kincsem – bocsánat, Tanító bácsi kérem -, a név már kissé beszél is, jellemzi a figurámat.
– Valóban. Jó, elfogadom – felelt szigorúan a tanító. Aztán újabb feladat következett:
– Most beszéltessed, lássuk, tud-e?
– Jaj, jaj, hát duruzsol a fülembe, de egy szót sem értek, angolul,
németül, de arra kérem, hogy beszéljen a mi szép anyanyelvünkön, ha tud.
Képzeld, azt felelte, hogy a világ minden nyelvén tud, de a kedvemért
most az édes anyanyelvemen szól hozzám, csuda értelmesen, valóban, kár,
hogy te nem hallhatod, Kincsem!
Valóban kár, hogy csak én értem meg, elvégre is az én figurám, én
rajzoltam, ezért. Igen ám, de megelevenedett, és már itt táncol előttem,
és képzeld, miket állít magáról! Csakhogy az én térfelemen van, azért
nem láthatod te, és azt mind magyarázza nekem, hogy nem is én találtam
ki, mert ő már létezett a Meseországban is, és most megjelent, s
hadarta:
„Íme, itt vagyok, ilyen vagyok, de csak látszatra csúnyácska, mert belül
van a lélek szépsége, ez első látásra nem tűnik fel, de ha megszólalok,
az okos szavaimtól egyre szebbé válok, és én vagyok a legokosabb is a
Mesék Birodalmában!”
…No, még azt is megsúgja, hogy ő igenis nem akárki, hanem a mesék
legokosabb Varázslója, és számára nincs lehetetlen. Ki lehet próbálni!
És ha már megelevenítettük, ő szolgálatunkra előállt, és teljesíti a
kívánságainkat, a kívánságlistánk alapján aztán kitalálja, kik is
vagyunk valójában, érdemes-e velünk szóba állnia…
– Tehát, elő, toll, papír, soroljuk fel a kívánságainkat! Jaj, mit is írjak? Lehet, hosszú lesz a listám, az nem baj?
– Nem, nem, csak írjad bátran!
A mama kuncog magában, mert a kis unoka most már jó kedvvel, szívvel-lélekkel nekifog -jó kis írásgyakorlat…-.
– Ez roppant érdekes, most gyorsan írjunk! De jó sok csokit kérek legelőbb!
-Jaj, vigyázzunk, kicsi tanító bácsi, hátha a helyesírás is számít neki!
Elolvassák mindkét listát, és a mama szándékosan ejtett hibáit a tanító bácsi élvezettel fedezi fel, megrója a tanulót:
– A szó elején a jég szóban pontos j van, nem tanultad meg a szabályt?
– Jaj, tényleg, bocsánat, pedig még azt is tudom, mi a kivétel.
– Hát a lyuk szó és származékai – magyarázza büszkén az újdonsült tanító bácsi.
-Igaz, Kincsem, de siessünk, mert sürget a figura Ferkó, megadta a e-mail címét, erre küldjük a listánkat.
„legokosabb Ferko@gmail.com”
És csatolva küldjük, de ajándékként vár egy nagyon szép rajzot is ám, de
színes legyen és nagyon szép!- tolmácsolja mama még a kérését.
– Nahát, akkor most rajzoljunk, lássuk, szépnek találja -e Ferkó! Én egy űrhajót rajzolok.
Mama előbb tanácstalan, aztán lerajzolja a virágoskertje legszebb virágait.
Megy a munka, közben dúdolnak és rajzolnak, a rajzok is hamar elkészülnek.
El is küldik Ferkónak. Türelmetlenül fészkelődik a tanító bácsi, de hogy
gyorsan teljenek a várakozás percei, mami a tanító bácsinak ezt mondja:
– Olvassak egy mesét, amit nem ismer a tanító bácsi?
– Igen, igen!
-Jó. A címe: A festődoboz (Marcel Aymé), francia mese..
– Hát persze, de szépen, hangosan!
Most mama mint kisdiák olvas, a világirodalom egyik legszebb meséjét .
— Nahát, ezt csakugyan nem ismertem, nagyon jó! – bólogat elismerőleg a a tanító bácsi.
Belefelejtkeznek a mesébe mindketten, épp mire a végére érnek, megérkezik a villámpostán az üzenet.
– Tanító bácsi, megjött az üzenet!
– Hamar olvasd fel!
– Hű, milyen szép írás, no olvasom:
„NAGY DICSÉRET A KICSI TANíTÓ BÁCSINAK ! „ –csupa nagy betűkkel – a jó
magaviseletért, a nagyon jó helyesírásért! De az ajándékokért még a
következő napokban is szorgalmasan kell dolgozni, írni, számolni,
rajzolni. De annyit már most elárulhatok, hogy olyan jól sikerült az
űrhajó, hogy már ki is próbáltam, mert bevált a titkos varázsszóm, és
átváltozott igazivá! Szuper volt a száguldás vele, Öcskös! Köszönöm,
mondd meg neki, Nagyanyó! Ha jó lesz, máskor is megörvendeztetlek
jelenlétemmel, mert szimpatikus kis unokád van, Mami!
– De jó, de jó, nagyon jó volt, mami, holnap is szívesen leszek a tanító bácsid!
– Akkor holnap folytatjuk, Kincsem… Aludj jól!
Küldök egy virtuális jóéjt puszit!
(Sepsiszentgyörgy, 2020. május 30.)
