Júniusban, mikor a nap éjbe száll
Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
az ég alatt halvány fény még átlibeg,
erdőn rétek illata hullámzik át,
hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.
Éjszakáink forró lehelete száll,
az ég alatt halványan fény fakad,
álmaid a csöndben éberségre vált
és ébreszt gyorsan elmúló vágyakat.
Júniusban, mikor a nap éjbe száll,
csillagok ezre remeg az éj felett,
a hajnal nemszűnő jelenésére vár,
s hogy a végtelent álmodod azt-hiszed.
Forrás: Székelyföldi Orosz Mihály
2020 /minden jog fenntartva
Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26
JÓZSA ATTILA: KEGYELET (szonett)
-in memoriam Józsa György-
Ma nyolcvanhat éves lenne az apám,
mély bölcsesség csillogna két szemében,
felolvasnék neki minden délután,
este kezet fognánk, elköszönőben –
elvinném egyszer egy virágos rétre,
egy tölgyfa árnyékában imádkoznánk,
kimondanánk mindent, szabadon, végre,
a hála gyöngyeit suttogná a szánk –
elfelejtené sok ezer lépését,
mit tett az árvaságnak erdejében,
mint gyermekláncfű szirmait szórná szét
fájdalmait, az Úrhoz érkezőben -
a béke pillanatát visszahoznám...
-Ma nyolcvanhat éves lenne az apám...
Sepsiszentgyörgy, 2020.VI.26
JÓZSA ATTILA: AZ ÉREM MÁSIK OLDALA
(egyperces a szunnyadó lelkiismeretről)
Mióta ismertem, K.-hoz sokféle érzelem fűzött, legtöbbször ingadoztam a végletek között, mintha vékony deszkán egyensúlyoztam volna, sebes sodrású folyó fölött... Sportolóként a kezdetektől fogva felnéztem rá, bármilyen területen próbálta ki magát, korához képest kimagasló, sőt rendkívüli teljesítményre volt képes, kosárlabdába, asztaliteniszben, sőt a profi gombfociban is...
Emberként viszont sok rosszat mondtak róla, megbélyegezték mindenféle jelzővel, időnként magam is meggyőződhettem, nem koholt vádakról volt szó... Szembeütköztem azzal, hogy ragad a keze, megbízhatatlan, alkoholista... Aztán csak sajnálni tudtam, hogy elpazarolta mindenét: lakását, munkahelyeit, családját, teljes életét. Végül kegyelem-kenyérre szorult, lépcsőházakat takarított. Jó ideje sehova nem járt, a sporttal is felhagyott, ami addigi életében komoly érvágást jelentett... Ordító szegénységben élt, ijesztően lefogyott.
Két évvel ezelőtt asztalitenisz-edzésről jöttünk haza, latyakos idő volt, december eleje. Akkor sem viselt sapkát. Felhalmozódtak a ki nem fizetett számláim, üres volt éppen a családi kassza. Szorongásaim voltak emiatt... Próbáltam nem gondolni rá, fesztelenül beszélgettünk. Néhány lépéssel előtte jártam, a tisztára sepert járdán megpillantottam egy vadonatúj 100 lejest! Nem sokkal azelőtt vehette ki a bankból valaki. Lehajoltam, úgy tettem, mintha valamit leejtettem volna, villámgyors mozdulattal csúsztattam a zsebembe. A családom szükségére gondoltam, úgy tettem, mintha róla teljesen megfeledkeztem volna... Utólag beláttam: sokkal nagyobb szüksége lett volna rá... Aztán sokáig lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem feleztem meg vele... De Isten nem ver bottal. Csak a számláinkat egyenlíti ki egy idő után, amikor a legkevésbé számítunk rá...
Több mint egy év telt el azóta, Tusnádfürdőre utaztam barátaimmal találkozni. Egy álom-szép nap után elbúcsúztunk, egyedül ballagtam a vasútállomás felé. Egyik zsebemben kevés aprópénz volt, csupán a vonat ára, de tudtam: egy oldalzsebemben egy 50 lejes lapul. Legalábbis azt hittem, míg a vonatra fel nem ültem… Idegesen tapogattam végig minden zsebemet. Hiába. Zsebkendővel vagy anélkül valahol kihúztam a pénzt. Azt, amit egykor nem feleztem el… A pénz, amely K.-t illette volna meg egykor, aznap valaki mást boldogított…
A közelmúltban ismét eszmbe jutott. Tudtam, régi lakásából kilakoltatták, negyedosztályú, lerobbant garzonban kénytelen lakni. Azt is, hogy fűtése, villanya sincs - régóta levágták… Koszos ruhákban járt, lefogyott még jobban, nadrágja szárán átsüvített a szél. Megbeszéltem a családommal a helyzetét, a feleségem kezdeményezte, hogy segítsünk rajta. Zsúfolt lakásunkban rengeteg fölösleges dolog volt, amire nem volt szükségünk. Megoszthattuk vele, anélkül, hogy bárminek is hiányát éreztük volna: tányért, poharat, evőeszközöket, ruhát, cipőt, ágynemű-huzatot, törölközőt írtunk fel a listára.
Aztán meglátogattam és megkérdeztem, mire van szüksége. Nem utasított vissza semmit, köszönte halkan. Egy szomszédjával éppen egy palack sort kortyolgatott, amikor odaértem. Egy közeli padon megvárom, mondtam neki. Nemsokára megérkezett, megírtuk a listát. Megígértem, hogy este autóba ülünk a fiammal és elhozunk mindent. Elköszöntem, sietett vissza ismerőséhez abban a reményben, hátha fizet még egy sört neki… Megköszönte a jó szándékot, sután mosolygott.
Útban hazafelé próbáltam háborgó lelkiismeretemet megnyugtatni. Sokáig nem sikerült. Aztán elhitettem magammal, hogy jóvátettem mindent. Arra már bekukkantottak az ablakon a hajnalsugarak…
-VÉGE-
