Ruszka Zsolt: A nagy tévedés

A mestert addig nógatták tanítványai, kötélnek állt és elment velük a világhírű prédikátor előadására. Tanítványai legnagyobb csodálkozására csendesen figyelve végighallgatta a majdnem két órás beszédet.

A végén óriási tapsvihar tört ki, de ezt már nem várta meg a mester. Kisétált az épületből és vidáman cigarettára gyújtott. Tanítványai alig várták a véleményét, amit nem is rejtett véka alá:

- Tudjátok, arra lennék kíváncsi, volt-e a tömegben olyan ember, aki tudja, hogy Isten helyett azt a jelenséget tapsolta meg, aminek a neve ÉN...

Ruszka Zsolt: Találos kérdés - Haiku

kerestem fent és 

   kerestem lent, megálltam

   belebotlottam 

Józsa Attila: Pünkösd

fényre vágyó, vergődő lelkünkben

megérintünk némán bénát és vakot,

hajnalhadsadáskor a Szentlélek emel fel:

megbocsátásoknak nyitunk ablakot...

Józsa Attila: Pünkösdi hálaadó ének

Atyám, Te látod, hogy elfogyott a szó,

jelbeszédben élünk, mint a siketek,

bűnökről vallani lassan fárasztó,

Atyám, légszomjamban hozzád érkezek –

látod, hogy szemünk apró örömökre

villogtatná fényét minden délután,

s árnyékok sorát látja csak örökre,

néptelen utcákat pásztáz azután –

látod, csak a kövek maradtak nekünk

felebarátunk házából estére,

ő eltűnt a ködben s hívná két kezünk,

de emlékünkre nem pezsdül a vére

- Atyám, bár fájnak hiányzó díszletek,

gyermekem szívéhez hídat építek!

Ruszka Zsolt: Kóan

Van-e cselekvés

cselekvő nélkül? Hol a

villa gazdája?

                                 


















                                                       Fotó: Steigerwald Tibor

Gyermeknapi Parnasszus Puki bácsival

Para Olga: A méhecske és a fa

            A méhecske útjába került egy fa, amelyen épp az első szirmok megjelentek. Varázslatosan szépnek látta, az illata elbűvölte, vonzotta, mámorította, és szegényke nem bírt többé szabadulni.

            Annyi éven át csak ez az egyetlen illat tartotta fogva, meg se látta, hogy más fák is kecsegtették derekuk, illatoztak, szőkék, barnák, de sem nem látott, sem nem hallott , mintha varázsgyűrű lengte volna körül ezt a hatalmas fát, nem jutott túl évekig sőt évtizedekig, nem számolta az éveket, sem az évtizdeket, de egyszercsak a féltve őrzött illat elillant, mint a fiatalság, de ekkor is felfedezte, bár a virágszirmok lehullottak, de a levelek belső erezete erős, szilárd, okosság, szépség bája bennük, s ezzel is betelt volna, sőt el sem telt volna vele soha, ha a fa erővel nem támaszt vihart.

            Szegény méhecske váltig csodálkozott, ha nem fújt a szél, mitől hajladozott, tört, recsegett ez a fa mégis?   Önmaga ellensége is talán? Vihart kavar, vihart fakaszt, és fújni kezdi és fújja egyre a hozzá mégis közeledni próbáló méhecskét, kinek már szárnya sem ép, már csak a vágy röpíti mégis… De vajon miért? Miért? Hisz nektár sem kell már neki, tartalékolt télire is, és már abból is megélne, ha muszáj.

            És íme: a hófödte fa, mint csodák-csodája, másodvirágzásba kezd a tél közeledtén. Utolsó erőpróba neki, hogy kicsi, szerencsétlen méhecskét eltérítse, kit végül az általa támasztott vihar elűzött, és egészen egy másik fáig vitte, ki fogadta, karolta, el sem engedné, ha tehetné, de szerencsétlen méhecske beleborzong a meglepetésbe. Most mit tegyen? És nincs senki, ki meg tudná mondani, hol húzza meg magát, hogy átvészelje a telet, csak röpködne egyik fától a másik fáig, nem bízik többé egyikben sem, másikban sem. Csak sejti, épp ez az, amit az első fa el szeretne érni, nem akarja tán mégsem elengedni, végleg eloldozni.

           Vajon miért, vajon miért, ki érti ezt?