Meg akarta érteni a feltámadt Krisztust, a feltámadt test eszméjét – nem járt sikerrel. Az esti imájába belefoglalta ezen óhaját is, tiszta megtapasztalásra vágyó kíváncsisággal. Úgy érezte, lelke megnyugszik és elszenderült a kozmikus óceánban. Már nem az idő gondolata foglalkoztatta, hanem érezte az éteri időtlenségben a határtalan szabadságot. Az univerzum hatalmassága most egy letisztult állapothoz hasonlított. A galaxisok fényjelei pislákolva emlékeztették születése előtti otthonára. Mosolyogva üdvözölte az egységet, teljesen elcsendesedve, mély együttérzéssel.
Hajnalban egy belső hang érintésére ébredt. Csendes volt minden, tiszta és békés. A madarak hajnali köszöntőjét a szívében hallotta. Nem is akarta már megérteni, hogyan hallja és látja szíve tolmácsolásában a körülötte levő világot. Tiszta vágyai az akaratával egyesültek a lét egyszerű szépségében. Ura volt a gravitációnak, így szárnyalhatott a létben, idő és tér korlátait mellőzve. Hallotta a világ összes fájdalmas sikolyát, érezte a szeretet folytonos áradatát és jelenlétét mindenhol. Egy tárgy megérintésével számtalan világ formáit és változatosságát tapasztalta meg. Szívében hordozta és táplálta az egyre bővülő univerzumot. Meglepődött, hogy egy szív mekkora szeretettel képes hordozni magában az egész világegyetemet. Többé már nem a makro-mikrokozmikus elméletek játszadoztak a gondolataiban, hanem hálát adott a mostban annak, aki VAN.
(2015)
Rembrandt Harmenszoon van Rijn: A feltámadt Krisztus (1661)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése