Nichita Stănescu fordítások (Józsa Attila)

Nichita Stănescu:  Dal

Ez egy történése belső világomnak

s akkor a boldogság, mely lényemben honos

erősebb nálam is, bár csontjaim nyomnak

 te összeroppantod őket egy ölelésben,

s ez fájdalmas néha, de mindig csodálatos.

Hát most beszélgessünk, mondjunk szavakat egymásnak,

üvegesen hulljanak, mint a véső, hosszan,

mely határt szab a folyón a deltának,

s nappalt választ el az éjtől sorozatosan.

Röpíts fel boldogság és verd bele

a csillagokba halántékomat,

míg öntudatlan világom kiszélesedik,

gerinc lesz belőle, vagy valami más,

magas és hosszú, mint egy folyamat.

De jó hogy  létezel, míly csoda, hogy vagyok!

két különböző dal, mely ütközéskor összekeveredik,

két szín, mely lényegében sose folyt még egybe,

egy nagyon lentről, a föld felé hajolva,

egy nagyon fentről, szinte szétbomolva

a lélekfagyasztó, páratlan harca során:

hogy  létezésed csoda -  én szerencsés vagyok.

Nichita Stănescu:  Fiatal nőstényoroszlán a szerelem

Fiatal nőstényoroszlán

szökött elém, a szerelem.

Feszes izmokkal leselkedett rám

hosszú ideje.

Fehér agyarait arcomba döfte,

megharapta ma arcomat s a szám.

S a természet hirtelen körülöttem

gömb alakú lett s gurult már mögöttem,

kitágúl néha s máskor közel tör,

mint összehúzódó víztükör.

S a tekintetem felkapaszkodik

a szivárványt is ketté szelve

s pacsirtákkal találkozik.

Szemöldökömhöz érintem kezem,

halántékom s az állam reszket,

de kezem nem ismeri őket –

És már csúszik egyre jobban

egy csillogó sivatagban

s átrobog rajta minden délután

egy rozsdabarna, nőstényoroszlán,

ravasz mozdulatokkal szorít egy falig

még egy ideig
s még egy ideig...

Nichita Stănescu:  Az enyém

Ő engem vár egyedül, hogy haza jöjjek már.

A hiányomban egész nap rám gondol,

ő a legkedvesebb s kivételes karjaiba zár

s mint felségs rabnő, válaszol.

Ő rosszul érzi magát az egyedülléttől,

ő egymagában a padlót sikálja,

míg tizennégy karátos lesz szemének tükrétől,

a gazember, hogy benne magát megcsodálja.

Ő meg is mossa kezével a falat

s festményeket aggat itt-ott rája,

hogy örvendjen a senkiházi,aki kint maradt,

míg behallatszik a küszöbről nótája.

Ő várja vissza részeges urát,

várja őt az otthoni meleg,

sok fehér ujján a napfényt szűri át,

azokkal szép nyakát símogatja meg.

S míg esti szertartásra készül s kutat,

hűvös köcsögben tartja a savanyított bort,

szép hosszú, fekete haját kiteríti végül,

hogy a férfi ne tévessze,míg vágya ki nem forrt

az előre kijelölt utat.

Nichita Stănescu:  A szürkületi Bukarest határában

Kelleti magát Irinuca lánya

kék szemével s csillog lakkcipője,

térde tükröződik benne, a fránya

s két vastag  combja, férfias csípője.

Szoknyákba néha szétszóródva,

a cipőkből felnőve összeszedi magát,

hol találkái vannak megbótolva

s feszűlő ruhája sérti derekát.

S mintha táplálkozna, hozzáér homloka

egy érthetetlen körtefa törzséhez,

az átjáró lelkén mint egy tű foka,

folyó mossa, híd ér tenyeréhez.

S míg elsuhan az utcán szótlanul,okos

alakját himbálva, a későn érkezőt,

szívemből sajnálom:  nem lettem villamos,
kilenc megállót vinném mindig őt!