Szép Annamnária: Isten tenyerén

Különös októberi nap volt. A nap beragyogta a pasztell színekbe öltözött színes tájat. Amikor beléptem a kórterembe, édesapám harmatgyengén szunyókált az ágyon. Nyomtam egy puszit az arcára, aztán lesiettem a lépcsőn, egyenesen a főorvos szobájába. Megjött a CT vizsgálat eredménye. A főorvos irodájába érve, Bandi bácsi (a főorvos) hellyel kínált. Szürke és borús volt az arca. Sejtettem, hogy nem jó hírekkel fogad. Leányka kezdte, apádnak vese daganata van. Ez a mondat a székhez szegezett. Nem, ez nem lehet…

             - És melyik veséjén?-kérdeztem.

        -Nem tudom- válaszolta, de itt vannak a vizsgalatok eredményei, eredj a Nefrológiára, a kollégám már vár. Ő a specialista ebben. Megmondja,hogyan tovább….

Fogtam a papírokat, átmentem egy másik épületbe. Valóban várt már az orvos. Belenézett az iratcsomóba és szárazon közölte: “vese rák”. Megkérdeztem, mi a következő lépés? Rám nézett és halkan de épp oly száraz hangon mint az előbb, közölte: -Nincs következő lépés. Túl késő… A jobb veséjében a daganat túl nagy, túl előrehaladott az egész.

 Ez nem lehet-suttogtam. Létezik olyan, hogy vese átültetés… Én oda adom az enyémet, nekem egy is elég.

- Nem, nem ennél komplexebb a baj, itt ez most már nem segít.

- De hát nem lehet műteni? -Lehetni lehet, de nem tanácsolja.

Összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem:

-   Mennyi ideje van hátra?

-  Úgy 2-max.3 hónap. Ha a műtét mellett döntenek, talán még annyi sem.

Olyan érzés volt, mintha tonnányi hideg vizet zúdítottak volna rám, és ugyanakkor egy pengeéles késsel a szívembe szúrtak volna Akkor mi legyen, kérdeztem, ránéztem, apám harmatgyenge teste lebegett a szememen előtt, ahogyan az előbb hagytam, halkan alig érthetően rebegtem: Nem lesz műtét. Istenre bízom, nem leszek az apám gyilkosa. Elköszöntem, lejöttem a lépcsőn és az iratcsomóval a kezemben leültem az első padra. Forgott velem a világ, a torkom kapart, úgy éreztem elfogy a levegő és megfulladok. Patakoztak a könnyeim, és már az sem érdekelt, ha az arra járok megbámulnak, vagy bolondnak néznek. Mindennek vége… -gondoltam. Nem tudom mennyi ideig ülhettem azon a padon. Amikor összeszedtem magam vissza mentem Bandi bácsihoz. Ő már tudta, hogy úgy döntöttem, nem lesz műtét. Dühös voltam rá, mert tudta, hogy vége…. Tudta! S mégsem volt bátorsága elmondani! Inkább elküldött egy idegenhez, hogy száraz közönnyel a szemembe mondják azt, hogy apám a halálán van! Magához ölelt, éreztem, hogy neki is éppen olyan nagyon fáj. Egyet nyelt, és ezt mondta:

- Tudom , hogy döntöttél, és apád nekem is fontos, tudod jól…. én azt mondom, ha egyetlen mód van rá ne szalasszuk el. Bólints rá a műtétre.

-De megölöm vele…. - rebegtem, és ismét kitört belőlem a zokogás. Megszorította a vállam és a szemembe nézett

- És  mi van, ha nem? Mi van, ha éppen az élettől való esélytől fosztanád meg, ha nemet mondasz?- Elhalkult a zokogásom. Igaza lehet. Legyen… Rábólintottam. Összeszedtem minden bátorságom és persze magam. Mosolyt erőltetettem az arcomra, és úgy mentem vissza édesapámhoz. Ébren volt. Vékony csontos kezébe csöpögött az infúzió. Kába volt és gyenge.

-  Mi a helyzet? -kérdezte.

 Nyugalmat és jókedvet erőltetettem magamra. Semmi, mondtam. Még nincs kész a vizsgálat eredménye, közben a kezembe vettem a kezét, másik kezemmel végigsimítottam szürke, beesett arcát. Mosolyogtam. Ő is elmosolyodott. Közben belül ordítani, üvölteni tudtam volna! Üvölteni a fájdalomtól az önzéstől. Hogy apámat nem! Őt nem veszíthetem el! Őt nem adom! A könnyeimmel küszködtem. Legyűrtem őket nehezen. Nem láthatja, hogy baj van.

Délután, Isten tudja, hogy értem haza. Annyira elhatalmasodott rajtam a fájdalom, a düh, a keserű tehetetlenség. Nem érzékeltem a környezetem, így utólag visszagondolva Isten védőpajzsként kísért hazáig, megóvva mindentől. Különben valamelyik autó kereke alatt végeztem volna. Nem emlékszem a hazaútra. Hazaérve leültem a konyhába az asztal mellé. Régen nem szóltam Istenhez, de most nem maradt senkim, akihez kiálthattam volna: Nem csodát kérek, Uram-motyogtam zavartan-. Azt már anyának kértem, s mégis meghalt. Én csak azt kérem, hogy velem légy és segíts, mert egyedül gyenge vagyok. Mutass te utat és helyes irányt. Inkább add rám ennek a betegségnek a terhét, én elcipelem, de apámat ne vedd el tőlem… Én a kezedbe teszem az életét. Legyen meg a te akaratod.

Később megszólalt a telefonom, Bandi bácsi volt, hétfő reggel Kolozsváron vár az orvos. Mindenmeg van beszélve, és, hogy ne aggódjak, mert az orvos jó barátja. Rendes ember. Tudtam, mikor beleegyeztem a műtétbe, hogy menni kell, de azt nem, hogy ilyen hamar…

 -Apádnak adok meg két rend vért -mondta Bandi bácsi- Álljon készen a műtétre, ott még azzal is ne teljen az idő, hogy talpra állítsák.

 – De hogy mondjuk meg Kolozsvárt?- kérdeztem .

- Megmondom, ciszta van a veséjén s le kell venni-felelte.

-Nem, nem jó. Apám nem ostoba. Tudni fogja, hogy baj van, hogy egy egyszerű cisztával nem küldik Kolozsvárra… Nem fog jönni…

 -Megvan! Megmondom, genny van a veséjén, és le kell szívatni. Itt pedig nem végeznek ilyen leszívatást. Ez jól hangzott. Rábólintottam. Bandi bácsi határozottan Közölte édesapámmal a tényállást. Menni kell, mert ha nem baj is lehet. Apám beleegyezett.

Aztán pörögtek gyorsan az események. Hamar eljött az indulás pillanata. Apám végig aludta az utat. Néha meg -meg ébredt, valamit zavartan motyogott, aztán ismét álomba szenderült. Bejelentkeztünk a kórházba. Édesapámon, míg elvégezték a szükséges vizsgálatokat, addig én is elvittem a szállásomra a csomagom. Dolgom végeztével maradt még időm, hiszen édesapám azt mondta, megcsenget, mikor végeztek. Gondoltam, járok egyet. Felmérem a terepet. Olyan mélységes szomjúságot éreztem vegyülni a bennem lévő fájdalommal, hogy alig bírtam lélegezni. Egy templomot kerestem. Mindegy milyen felekezet temploma, csak templom legyen. Egy láthatatlan kéz, mintha tolt volna, egy másik meg húzott volna, úgy léptem át a központban lévő katolikus templom küszöbét. Csak közel akartam lenni Istenhez. Életemben nem éreztem ilyen mély vágyat rá, hogy velem legyen, hogy érezzem, hogy a lába elé tehessem minden fájdalmam, az apám fájdalmát, minden rosszat és minden borút.

Kedd este volt már, az orvosnak, aki kellett volna várjon, se híre,  se nyoma. Édesapám mellett ültem a váróterem egyik ütött-kopott padján. Csacsogtam neki össze-vissza. Erőltetett jókedvvel próbáltam mosolyt csalni keskeny, szürke arcára. Aztán megjelent Előttünk egy fiatal orvos, és megkérdezte, hogy mi vagyunk-e Kovászna megyéből. Mondtuk igen. Bemutatkozott. Az orvosunk volt. Várta, hogy hívjuk, mikor odaérünk. Mivel nem hívtuk, azt hitte nem megyünk. Nekünk meg nem volt számunk. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Aztán valahányszor magamba roskadva látott a kórház váróteremében üldögélni, mindig odajött, magához ölelt. Elmesélte, miként fog a műtét lezajlani, és mindig sikerült elhitetnie velem, hogy minden rendben lesz. Nem is gondolná az ember, hogy egy idegen, akit a sors az utunkba sodor, mekkora ajándék lehet. Ha ritkán előfordult, hogy nem látott a váróban, mindig szólt édesapámnak, hogy látni akar. Mikor bementem csak meg akart győződni róla, hogy jól vagyok, hogy nem felejtettem el ismét enni, és megpróbált mosolyt csalni az arcomra azáltal, hogy beszélt hozzám . Gyakran leült az édesapám ágyára, mintha régi jó ismerősök lettek volna és beszélgetett vele, felkészítette a műtétre. Persze édesapám az első napon szembesült a kegyetlen igazsággal…

Aztán eljött a műtét napja. Péntek volt. Majd megbolondultam az idegességtől, mikor édesapámat betolták a műtőbe. Súlyos percek teltek el,  és én úgy kapaszkodtam egy ütött-kopott rózsafüzérbe, mint fuldokló egy vékony szalmaszálba. Tudtam, nagy műtét lesz. Kiszámoltam százszor is, hogy ha egy rutin műtét 1-1.5 óra, akkor ez legkevesebb 2 óra. Ha mindenterv szerint halad…. A telyes összeomlás küszöbére kerültem, mikor megláttam az orvos fáradt, elcsigázott arcát. Engem keresett, szólt kövessem a rendelőbe. Felálltam de a lábaimban nem volt erő. Nem akartak engedelmeskedni. “Baj van” “baj van” viharzott át az agyamon. Túl hamar végzett. 1 óra és húsz perc telt csak el… Túl komoly… Miért nem meri itt megmondani a tényállást? ”baj van”. Aztán becsukódott mögöttem a rendelő ajtaja. Az orvos hellyel kínált. Nem bírtam leülni. Erőtlenül morzsoltam a rózsafüzért.

A műtét rendben zajlott, mindenrendben van, mondta.

Édesapát 6 óra utan ébresztik az altatásból. Már nem bírtam tovább. Az idegeim feladták a harcot. Elszakadt az utolsó szál cérna is. Kitört belőlem a sírás. Magához ölelt és azt mondta, most már mindenrendben van. Addig nem akar a kórházban látni amíg apát nem ébresztik fel. Megkért, egyek valamit és feltétlenül pihenjek kicsit. Megígértem neki, hogy úgy lesz. Persze sem az evés, sem a pihenés eszembe nem volt. Egyik sem kellett. Kibotorkáltam a kórházból. Olyan hihetetlen, olyan meseszerű volt ez az egész. Egy láthatatlan erő a lábaimat a templom fele vitte. Nem tudom meddig voltam ott. Csak köszönetet akartam mondani annak, aki megsegített, és nem hagyott magamra… De közben megszűnt az idő létezni. Onnan kijövet nem találtam a helyem. Az eső szemerkélt, és én céltalanul bolyongtam. Talán néha azt sem tudtam, hol vagyok. Nem bírtam kivárni 6 óráig. Visszamentem a kórházba. Mi van, ha nem igaz? Mi van ha az orvos tévedett, és apa mégsincs jól? Megkérdeztem az egyik ápolót. Kisvártatva jött is vissza. Minden rendben. Most ébredt az altatasból. Hihetetlen volt az egész. Eljöttem a kórházból. A fejem még mindig nehéz volt, gondolataim zavarosan kavarogtak. Ahogy sétáltam a főtér felé, megszólalt a telefonom. Apa volt az. Még darabos volt kissé a hangja, de mondta, jól van. Hittem neki. Most már hittem mindenkinek. Az orvosnak is és az ápolónőnek is. De ahhoz kellett, hogy halljam az apám hangját. Mert kellett! Úgy kellett ez, mint éhező koldusnak egy darab kenyér. Akkor, abban az időben rájöttem, hogy igenis vannak még olyan orvosok ebben az elfajult, rohanó, anyagias világban, akiknek az orvoslás nemcsak szakma, hanem hivatás. És igenis érdekli a beteg sorsa.

És még egy dologról megbizonyosodtam akkor : A bennünk és a körülöttünk elő Isten jóval hatalmasabb mindennél és mindenkinél. Át tud vinni olyan dolgokon és helyzeteken, amiknek már az elején elvesznénk, összeroppannánk.