2016. január 24., vasárnap

Józsa Attila: Vallomások

     A fiatal, kezdő riporternő izgatottan markolta a kormányt, agyában hemzsegtek a gondolatok, elképzelt embereket, élethelyzeteket. A Szabad Szó főszerkesztője megbízta, készítsen hiteles falusi riportot. Ez volt első vállalkozása, olyan, mint egy vizsgadolgozat. Főnöke lelkére kötötte, ne kezdjen vaktában keresgélni az utcán, fűnek-fának feltenni kérdéseket, menjen a kocsmába egyenesen, s kérdezze meg, ki a falu legöregebb embere, ő lesz az ideális riportalany.
     A citromsárga Audi könnyedén vette a kanyarokat, a jegenyefákról időközönként csókák rebbentek fel.  P. nekitámasztotta fejét a bőrfotel puha párnájának s néhány percre megállította a motrot. Számításai szerint negyed óra múlva megérkezik Bivalyröcsögére.  Gyorsan falatozott, kortyolt a termoszban levő forró teából.  Átmelegedett egész teste, leengedte résnyire az ablakot. Elfordította a slusszkulcsot, a motor búrrogni kezdett. Poros, düledező házak tűntek fel a kanyarban, sokakról lepattogott a vakolat.  Kendermagos tyúk szaladgált az úton, kacsák menekültek a vizes árokba, tikkasztó volt a hőség. Görbe hátú öregember ült a padon egy düledező kerítés mellett, házának kéménye füstölgött.  Hatalmas bajúszát megpödörte néha, szemébe húzta szalmakalapját, hogy ne lássák.
     P. lassított, kíváncsi cigánygyerekek szaladtak a kocsi után mezítláb. Bokáig árt a sár, de úgy látszik, ez nem zavarta őket.  P. megkérdezte a bajúszos öreget, merre találja a kocsmát. A hosszú magyarázatból nem sokat értett, ösztönére hagyatkozott. Percek múlva hangoskodásra lett figyelmes az egyik utcasaroknál. Jó helyen járt. Lassú mozdulatokkal szállt ki az autóból, gondosan bezárta az ajtókat, bár nem állt szándékában sokáig időzni.  Ahogy belépett a kocsmába, gyermekkorának zsibvásárai jutottak eszébe, az éktelen ricsaj,  melyben senki nem értette a másikat. Ha valamit történetesen vásárolni akartál, egészen közel kellett hajolnod az eladóhoz. Kerek fenyőfaasztalok voltak az ivóban, a kopott vászonterítőket  a dohányzók itt-ott kiégették.  Mikor P. belépett a kocsmába, a ricsaj 2-3 percig elcsendesedett, a tekintetek kereszttüzében a lány zavarban volt, de hamar leküzdötte s hirtelen elhatározással egy korsó sört rendelt. Elvonult egy sarokba, csendesen iszogatta.  A kivörösödött arcú férfiak egy darabig bámulták, aztán a beszélgetés  visszatért a régi medrébe.  Miután kiitta sörét, megkérdezte a kocsmárost, hol találja a falu legöregebb emberét.
- Az Mihály bácsi lesz, a falu végéről. A szénkatlanoknál kell feltérni a dombra.  Az öreg valamikor szénégető volt. - válaszolták röviden s P. agyában ugyanolyan köd derengett, mint a kérdés feltevése előtt. Megköszönte, kifizette sörét, s beült az autóba. Nem kellett sokáig keresgélnie.  A hajdani szénégető katlanok helyén hatalmas gödör tátongott, benőtte a gyom és a pitypang. A domb tetején alacsony vályogház állott, szalmakalapos emberalak ült a padon előtte. P. úgy döntött, hogy kiszáll az autóból, gondolta, a séta jót tesz majd, legalább kiszellőzteti a fejét. Mély levegőt vett s megindult a dombon felfelé.  Az öreg rég észrevette, mélázott magában, ki lehet a csodabogár kockás nadrágban, hátizsákkal a vállán,  hogy került ide, az Isten háta mögé...
  Barátságosan fogadta, bár eleinte tartózkodóan, P. bemutatkozott, elmondta, mi járatban van. Mihály bácsi behívta a házba, leültette a vendégszobában, kaláccsal, bivalytejjel kínálta.  P.-ben feloldódott fokozatosan a szorongás, nemsokára úgy beszélgettek, mintha ezer év óta ismerték volna egymást.  Mihály bácsi elmondta, két éve meghalt a felesége, távoli rokon jár hetente egyszer takarítani, s főz neki.  Kecskéket, bárányokat is tart s szabadidejében kiül az udvarra, csillárokat, éjjeli lámpákat farag.  Büszkén mutogatta P.-nek gyűjteményét. A lány közben szorgalmasan jegyzetelt, bár a diktafont is bekapcsolta már az asztalon. Lassan a témákat kimerítették, P. elhatározta, búcsúzkodni kezd. Még egy kérdés erejével odafordúlt az öreghez:
- Mihály bácsi, mesélt a kollektivizálásról. Van-e még valami jó emléke a régi falusi életről ?
Az öreg huncutul vigyorgott.
- Hát istállom, már nincs, a tyúkok lajtorjáját is beadtam a falúmúzeumba, olyan lett, mint én...
- Milyen, Mihály bácsi ? – kérdezte a lány.
- Egyfogú... – jött a kurta válasz.
     P. mély lélegzetet vett, s még feltett egy utolsó kérdést :
- Árulja el, Mihály bácsi, mi a hosszú élet titka ?
- Hát az ember legyen egy kicsit süket.
- De minek,az Isten szerelmére ?!
- Hogy ne hallja, mikor magához szólítja az Úr... – mondta az öreg s megszívta pipáját még egyszer.

2O16.I.14

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése