Józsa Attila: Emberöltő

(rögtönzés Szabó T. Anna a Facebookon elindított verslavinájára)

A nőci ha tíz múlt, a világra ébred,
bokán is rúgja azt,aki mulya,
a babaházával eljátszik esténként
és tejporszagú még a puszija.

A nőci ha húsz lett, már kész rózsabimbó,
ki hozzáér, tüskéit előbb leszedi,
van benne csipetnyi fifika és játék,
és feszül még a lábán néha görkori.

Harmincévesen már hamvas,mint a szilva
ősszel, s csupa mágnes teste, amint jár,
világok hullanak lábához a porban
fényében megfürdik, illatos a nyár.

A nőci ha negyven, táncos még a lába,
de biztonságérzet öleli körül,
mézből van a csókja,de a gyertyafényes
családi vacsorának jobban örül.

A nőci ha ötven, behordja a szénát
a tarlóról, s kamrája zsákokkal teli,
és Ámornak nyila nem sebzi meg sűrűn,
kicsi unokáját magához öleli.

Hatvannál a nőci virágokat ültet,
s nem érzi,hogy fúj már az alkonyat szele,
dióskalácsot süt háromszor egy évben
és érzed, hogy a lelkét dagasztja bele.

A nőci ha hetven, kimegy még a kertbe,
megsepri az udvart minden délután,
örvend ha sakkozik vele unokája,
s ha bántják, összerezzen félénken, sután...

A nőci ha nyolcvan,bölcsessége fénylik,
erőt ad humora a nehéz napokon,
hálás, hogy elméje nem borult még ködbe
s látogatja néha egy jó barát, rokon.

Kilencvenévesen bottal jár ki néha,,
gerince,forgója rég meszesedik,
reszketve vágja fel ünnepi tortáját,
s nem hiszi, hogy eljön majd a századik.

A nőci ha száz lesz,nagy ünnepi asztal
veszi körül s pezsgő, gyertyák szerteszét,
s könnyezik titokban unokája vállán:
nem tudja ,hol hagyta a protézisét...

A nőci ha száztíz,megszökik otthonról,
bolyong  az utcákon, míg leszáll az est,
a saját nevére többé nem emlékszik
s egy-egy kertkapura virágokat fest...

A nőci ha százhúsz, már rég pelenkázzák,
az utcára se jár ki többé azután,
s nem tudja, hol él az első matuzsálem,
földje Erdélyország, vagy éppen Kazahsztán ?