Az elmegyógyintézet hatalmas dombon állt a város keleti bejáratánál, egyik pavilonját nem használták, falait megette a salétrom, a vakolat pattogzott le róla. Az épület nyugati szárnya volt csak átalakítva kórháznak, a kommunista rendszerben öregotthonként működött állami támogatással, aztán megvonták azt is s kikezdett mindent az idő vasfoga.
Gulácsi doktor lustán ásított kényelmes karosszékében, aznap reggel korábban ment munkába, kórlapokat kellett kitöltenie. Páncélszekrényének ajtója nyikorgott, amikor vissza csukta. Kinyitotta az ablakot, a reggeli friss levegő beáramlásában agya megszokott körforgásba kezdett. Judith csattogtatott az ajtón túl, a takarítónő, a folyósókat mosta fel. Öreg volt már, fújtatott, mint egy gőzmozdony. Faluról ingázott, karikás szemei álmatlanságról árulkodtak.
Terézke jött be, a főnővér, vaskos iratcsomóval hóna alatt.
- Szép jó reggelt, doktor úr, új betegeink jöttek. Ma hány órakor lesz a vizit ?
- A szokásos időben, Terézke. Tegye csak le azt az asztalra. A 1O5-ből Kúlcsár bácsinak tüdőröntgent kell csináltatni, kérem, kísérje el vizit után.
-Természetesen, doktor úr. A 47-ben kacsát kellett adnom a cukorbeteg mamának, napok óta magára csinál.
-Jól tette, nővér. Egyéb? - kérdezte az orvos unott arccal, s elnyomott egy ásítást. Behallatszott a kórházkertből a madarak csicsergése.
- Pánczél urat az este kényszerzubbonyba kellett tennem, negyedszer akart kiszökni az ablakon. Azt mondta, sürgősen ki kell menjen a mezőre, szénáját megforgatni.
-Igen, tudom, esett az eső, rothadni kezdett... Fél óra múlva indulunk, Terézke.
- Rendben, doktor úr, addig kitöltök néhány kórlapot s megiszom a kávémat. – mondta a nővér s behúzta kivülről óvatosan az ajtót. Gulácsi doktor egy kórlapot vett elő, valakinek az E.K.G.-ját tanulmányozta. Rendellenességet fedezett fel rajta, hosszasan ráncolta homlokát. Hirtelen elhatározással a 98-as kórterem felé indult. Az épület déli szárnyában volt, hol a kevésbé súlyos betegeket kezelték. Akikkel még lehetett többé kevésbé néhány értelmes mondatot váltani. Napközben a doktor legtöbb idejét velük töltötte, a legsúlyosabbak a harmadik emeleten voltak, számukra kisportolt betegápolók és szpeciális személyzet volt alkalmazva. Voltak közöttük csendes bolondok, de akadt olyan is, aki éjszakánként ordított, mint a sakál, le kellett kötözni, olyan is volt, aki rejtélyes módon hozzá jutott egy mobiltelefonhoz s hajnali háromkor hívta ki a tűzoltókat. Erőszakos bolondok is voltak, akik a falat akarták összetörni, hogy vidámparkot építsenek...
A 98-as férfikórteremben hárman voltak, Samu bácsi az ajtó melletti ágyban feküdt. Infúziós kezelést kapott három napja, szeme sarkából a palackot nézte állandóan, mikor fogy ki. Huzat csapta be az ajtót, mikor az orvos belépett.
- Jó napot, magához jöttem, Samu bácsi. Az E.K.G.-ján valami rendellenességet vettem észre. Vallja be őszintén, dohányzik-e.
- Ötven évet szívtam doktor úr, de már abba hagytam. – válaszolt az öreg.
- Vizit után megvizsgálom. Maradjon ágyban egész nap. S egyen sok gyümölcsöt, minél többet...
-Megértettem, doktor úr.
Gulácsi doktor az irodájában leellenőrizte még egyszer a kórlapokat. Hirtelen megakadt a szeme egy furcsaságon. Új beteg érkezett a harmadik emeletre. A szomszéd faluból jött, misszionárius papnak képzelte magát, máskor színésznek. A főnővér futólag említette, sokat olvasott életében az öreg. Az orvos tudathasadásra kezdett gyanakodni, eldöntötte hirtelen, meglátogatja vizit előtt. Csengetett a főnővérnek, irodájába kérette.
-Nővér, vizit előtt menjünk fel a harmadik emeletre az új beteghez, hiányosnak érzem a kórlapját.
Van-e még vele valaki a szobában ?
- Nincs doktor úr, egyedül van. Már gondolkoztam azon, le kell-e kötözni, de még nem szolgált rá igazából...
Mikor beléptek az ajtón, az idősödő férfi felemelte a fejét, csapzott haja szemébe lógott, ápolatlan volt, több napja nem borotválkozott.
- Mi a neve ? – fordult hozzá az orvos.
- Dobó István vagyok!
- De kérem, magát a tavaly is itt kezeltük s akkor még Zrínyi Ilonának hívták!
- Az a leánykori nevem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése