Ahmed Dzemaili óvatosan körülnézett, mielőtt a szűk sikátorból kilépett volna Damaszkusz főutcájára. Titkos összejövetelen vett részt, a kormánypárt ellen lázadó fiatal muszlimok szervezték, hónapok óta törekedtek a hatalmat átvenni a szíriai fővárosban. A mozgalmat földalatti lánc éltette, minden fontosabb településen szervezett csoportok voltak, a szigorú programokat ügynökök, önkéntesek, szökött katonák próbálták megvalósítani tűzön-vízen keresztül. Szabad Szíriáról s a Korán szellemében felépített Európáról álmodtak, ezt hirdették is félelem nélkül.
Ahmed 25 éves volt, beleszületett az iszlám vallásba, egyetemi tanulmányait kénytelen volt megszakítani a kirobbant háború miatt. Épülettervező szeretett volna lenni, lázadó kamaszként csökönyösen hitte, valamikor ő fogja megtervezni az iszlám világ legnagyobb mecsetét. Párizsban képzelte el, a Szajna partjától nem messze. Ifjúkori barátnőjének lázasan mesélt egykor álmáról, aztán az élet szétsodorta őket. Nem tudta sokáig elfelejteni.
A háború látványától naponta borsózott a háta, az utcákon járőrautók robogtak el folyamatosan, tankok jöttek, fegyveres katonák lépten-nyomon, minden civilt leellenőriztek.
Ahmed óvatosan araszolt a lebombázott épületek maradványai között, mint riadt vadállat, melyet üldöznek. Éberségre volt szüksége, ha épségben akarta családját viszontlátni.
Damaszkusz külvárosában laktak, feneketlen sikátor mélyén, olcsó bazárok lepték el a környéket, kínai tucatárut kínálva. Emeletes bérház volt az övék, csodával határos módon szabadúlt meg a bombázástól. A sikátorban alacsony házak s törmelékhegyek váltogatták egymást, nehéz volt közöttük közlekedni. Ahmed szüleivel s hat lánytestvérével együtt lakott a három szobás lakásban. Apja s két nővére dolgozott, őt nemrég tanácsolták el munkahelyéről. Kereskedelmi ügynökként dolgozott, árút szállított üzletekbe. Egyszer személyét súlyos igazságtalanság érte, főnökével összeszólalkozott s a heves szóváltás végén megmutatták neki az ajtót... Hónapok óta önpusztító, büszkén vállalt szegénységben éltek, a rendszeres pénteki találkozókból merítettek erőt a hétköznapokra. A mecsetet elkerülték a háború borzalmai, egy dombon állott, a város keleti határában. Minden pénteken hívők százai özönlötték el, sokan be se fértek, leterítették előtte imaszőnyegüket.
Ahmed a politikai összejövetelen feltöltődött, világmegváltó szándék vette hatalmába, képzelete képernyőjén végig pörgött, mint egy film az új Európa képe, a folyamat ki volt dolgozva szakaszonként. Ahmed sejtette, hogy a háttérben amerikai érdekek állnak, a játék arra megy ki, hogy az államhatárok idővel elmosódjanak, az emberek elveszítsék nemzeti identitásukat, gyökértelenek legyenek, mert akkor könnyebb lesz őket manipulálni.
Alig várta, haza érjen, megossza gondolatait a családjával. Péntek délelőtt volt, tudta, hogy apja és nővére délben befejezi a munkát, s utána százasával megindul a tömeg a mecset felé megünnepelni az imanapot. A Konzulátus épületénél jobbra fordult, felgyorsította lépteit.
Puskaropogás hallatszott, vastag füstoszlop szivárgott az ég felé. Az utcák néptelenek voltak, mindenki rejtőzködött, nem kockáztatta, hogy leigazolják s a katonai erők börtönébe jusson.
A jövőtől való rettegés egy ideje a pénteki napokon szakadt meg valameddig, az imanap szentségét mindenki tiszteletben tartotta, a fegyverek elhallgattak akkor, a bombamerényleteket elhalasztották, a hívők arcán rövid időre kisimultak a ráncok, lelki terheiket felajánlották Allahnak és egyetlen prófétájának, Mohamednek.
Ahmed a külvárosban járt, s ahogy közeledett a lakásukhoz, fokozatosan visszatért a biztonságérzete. Apja és nővére megérkeztek, mire haza ért, nem sokkal azelőtt kongatták el a delet.
- Aggódtam érted! - Ahmed meglepődve vette észre, anyja vadonatúj száriba burkolózott, halványkék volt, mit a hajnali ég. Összeölelkeztek szótlanul. A bérház régi volt, falai megrepedeztek, hullott le róluk a vakolat. Akkor költöztek oda, mikor Ahmed megkezdte az egyetemet. A fiatalember megmosakodott, tiszta ruhát vett, kérésére körbeülték a nagy családi asztalt. Elmesélte a titkos összejövetel hangulatát, lefolyását s közölte családtagjaival a vezetőtanács legfontosabb döntését.
- A szervezet azt kívánja tőlünk, folytassunk misszionárius munkát, vigyük Európába az iszlám csiráját, hogy a nyugati világ fokozatosan áttérhessen az igaz hitre. Németország és a skandináv államok lesznek a gócpontok, onnan fogunk terjeszkedni. Az első állomás Franciaország lesz, ott él a legtöbb igaz hitű, a szervezet emberei már Párizsban tartózkodnak.
Bevándorló-hullámokban lepjük el majd Európát, megjátsszuk a munkanélküliek, a gyökértelenek helyzetét, sajnálatot, ellenszenvet, felháborodást, utálatot váltunk ki az emberek millióiból! Elhitetjük velük, a civilizáció söpredékei vagyunk, a munkanélküliség, a szegénység a háború borzalmai elől menekülünk a fejlett államokba, a jobb megélhetés reményében...
De egyetlen célunk az igazhitűek számának szaporítása! Ennek érdekében bármilyen eszközhöz folyamodunk, ha kell, erőszakhoz is. Egy idő után a kapitalista világ megijed majd tőlünk, bíztonságosnak tűnő szögesdróthálókat, kerítéseket húznak az országhatárok mentén, az sem elképzelhetetlen, villanyáramot vezetnek rá... Mi attól se fogunk megijedni, megvéd bennünket Allah s egyetlen, igaz prófétája, Mohamed!
Ahmed elragadtatta magát, arca kitüzesedett, szemei szikráztak, mint az őrülteké. Apja csillapította le kedélyeit, vissza rángatta a hétköznapokba s emlékeztette: nemsokára indulniuk kell. A mecset a város másik sarkában volt, egy órás gyalogút várt rájuk. Az asszonyok szárijukba burkolóztak a tűző napsugarak elől. Az utcákat elárasztotta a zarándoktömeg, a müezzin hangja hallatszott, az imaidőt hirdette. Ahmed emlékezett, a régi időkben az imakikiáltó feladata volt felszólítani a híveket a pénteki szertartásra, s hirdetni a napi imaidőket. Már hangszalagra rögzített imaszöveget mondtak be a hangszórókba. Ahmed úgy érezte, a müezzin hangjára átszellemül, megtelik a lelke gyönyörűséggel, szokatlan életerő költözik testébe!
A tankokat, katona kocsikat a föld mintha elnyelte volna, puskaropogás se hallatszott, Allah hívása erősebb volt a háborúnál. Meredek, poros ösvényen kellett kimászni a hegyre, az emberek fáradtságot nem éreztek, a megtisztulás tudata erőt adott nekik. A tömeg hosszú sorokban kígyózott, nem lehetett a végét látni.
Ahmed szinte hangosan gondolkodott. „Maga az iszlám Isten akaratában való megbékélést jelent, nem kimondottan egy vallás neve, de olyan alapvető kapcsolat a Teremtővel, ami független a történeti valóságtól, bármelyik emberben ott van valamilyen szinten. Az iszlám követője vagy, amikor hittel mondod: legyen meg a Te akaratod. Amikor nem lázadsz és nem átkozódol, de feltétlenül bízol Istenben és elfogadod azt is, ha ad, azt is, ha elvesz – akárcsak Jób...” Hasonló gondolatok cikáztak fejében, mikor a tömegáradattal felért a hegyre. A kilencedik hónap, a Ramadan havában jártak, egy muszlim számára ez a böjt ünnepét jelentette, ilyenkor hajnalhasadástól napnyugtáig senki nem eszik, nem iszik semmit, alkoholt se fogyaszt, nem pipázik s tilos számára a nemi közösülés.
A mecset hatalmas területen feküdt, kilenc tornyából egyszerre szólt a müezzin, a hangszóró ismétlődő imái betöltötték a völgyet. Ahmed már sokszor járt a mecsetbe családjával, azon a napon elméje mégis hatványozottan figyelt minden részletre. Nem győzött betelni a kegyhely szépségével, hol a Korán szerint Allah megmutatkozott, és kinyilatkoztatta magát Mohamednek. Ahmed szorosan lépkedett apja sarkában, jóleső érzéssel vette szemügyre a mecset részeit: a bejárat melletti nyitott előteret árkádok vették körül, mellette volt a kút, mely a muszlimok számára rituális tisztálkodásra szolgált. A kút mögött húzódott a fedett imacsarnok és az imafülke, mely a Mekka felé eső irányt mutatta. A bejárattal szemben volt a kibla-fal és a szószék, ott zajlottak a rendszeres pénteki prédikációk. Ezt általában az imám vagy a kátib végezték, vagyis a szószóló, ők voltak az egyház elöljárói.
A templom bejárata előtt hívek hosszú sora kígyózott, s mielőtt az imacsarnokba belépte volna, Ahmed családtagjaival együtt a kút felé tartott, tudva, hogy minden muszlim életében a rituális ima elvégzéséhez szükséges eljutni előbb a rituális tisztasághoz. Az emberek imádkozás előtt megmosták kezüket, kiöblítették szájukat, megmosták arcukat, karjukat könyökig, megfürösztötték fejüket és megmosták lábukat bokáig, egyesek homokot is használtak ehhez. A tisztálkodás után mindenki elhelyezkedett csupasz lábbal és fedett fejjel az imaszőnyegén, mely világi környezetben a tiszta, szent körzet jelképe volt és Mekka felé fordult. Az imaszándék kimondása után előre hajtották testüket, majd újra felegyenesedtek, utána térdelő testtartásból többszörös földre-borúlás következett. Aztán a hívek kimondták a hitvallást, áldást kértek a prófétától, végezetül kétszer meghajoltak jobbra és balra, üdvözölve a jelenlevőket. Ahmed tudta, hogy minden pénteki prédikáció magába foglalja Allah dicsőítését, a Koránból való felolvasást a hívekhez intézett intelmekkel, és végül az általános közbenjárást a hívek érdekében. Valamennyien elvégezték a sorozatos szertartásokat, majd háromszor meghajoltak Mekka felé.
Alaposan bealkonyodott, mire a tömeg megindult a hegyről lefelé. Ahmed lelke csordultig megtelt a Korán tanításaival. Egyik nővére rosszul lett, útközben teljesen kiszáradt a szája.
Napnyugta után jártak, addigra megszűntek a vallási tilalmak, Ahmed megkínálta nővérét egy fél liter palackozott vízzel. A Ramadán utolsó napjai voltak, a kis bajrám a böjt-búcsúztatás ünnepét jelentette. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a hívek megvendégelik egymást, megajándékozzák édességekkel.
A családfő javaslatára egy cukrászdában fejezték be az estét. Régi történeteket meséltek, néha felszabadultan nevettek, de a beszélgetés fonala mindig vissza kanyarodott Ahmed jövőjéhez. A fiatalember bejelentette, a titkos szervezet utasítására három nap múlva vonatra száll több tucat társával Európa felé. Az ünnepi láz fokozatosan párolgott el, helyét átvette a bizonytalanság, az aggodalom. A családtagok, főleg az apja nem vették addig komolyan Ahmed fejtegetéseit, időszakos ifjúkori lázadásnak vélték, most szembesültek a tényekkel, nehezükre esett elfogadni, hogy fiukat nem biztos, hogy viszontlátják az életben.
Ahmed próbálta színezni a jövőt, de nem sikerült lelket öntenie senkibe. Egész úton hazafelé a megálmodott iszlám Európáról mesélt, a láz fokozatosan sodorta magával, mint egy lavina, nem volt ereje szembeszegülni vele. A katonai őrjáratok autói megjelentek, távolról fegyverropogás hallatszott, nemsokára az egyik épületet bombatalálat érte, a Konzulátus szomszédságában. Megszaporázták lépteiket, az utca kezdett elnéptelenedni a sötétség leszállásával.
A látási viszonyok megromlottak, botorkáltak a törmelék-hegyek között. Páncélos autó zúgott el mellettük, behúzódtak egy közeli sikátorba, ne kerüljenek a terepfelmérők fénycsóvájába.
A bérház lesötétített ablakai mögött senkinek se jött álom a szemére, hajnalig beszélgettek a családi asztal mellett. Mindenki próbálta észérveit felsorakoztatni, állást foglalni az utazás ellen valamilyen formában. De Ahmednek tarsolyában volt már válasz mindegyik, elképzelt útját keresztező cáfolatra. Bizonytalanság kerítette hatalmába a családot, hajnal felé édesanyja kalácsot és kávét szolgált fel, csokirudakat csempészett mindenki tányérjára.
Egyedül Ahmed nem fáradt el a szónoklatban. Végül megadta magát a fáradtságnak s elaludt, mintha fejbe verte volna valaki. Azelőtt eltervezték, meglátogatják a város másik sarkában lakó nagymamát, visznek néhány csokirudat neki. Az öregasszony beteg lábai miatt járókával közlekedett, alaposan beszűkült élettere. Háromnegyed öt volt hajnalban, mikor Ahmed szeme bekoppant a fáradtságtól.
A menekültektől hemzsegő vonat elhagyta Sarajevot, a kora őszi tájban sárga foltok tarkították az erdőt, a mezőn gólyákat lehetett látni. Városok, falvak suhantak el, mesterséges víztároló mellett munkások dolgoztak, javították a gátat. Alacsony házak, foghíjas deszkakerítések váltogatták egymást, maszatos cigánygyermekek rúgták a labdát a vasúti töltés mellett. Egy udvarban malac futkározott szabadon, tyúkokat, libákat kergetett, a gazdaasszony seprűvel loholt a nyomában.
Egy idő után négy sávos autópálya suhant párhuzamosan a felgyorsult vonattal, a lesújtó szegénységet sugárzó tájban felbukkantak a civilizáció nyomai. Alkonyodott, a vonatfülkébe felgyújtották a villanyt. Öregek, gyermekek, fiatalok egyvelege préselődött a vonat minden sarkába, szorultak mint a heringek egy konzerves dobozban. Éktelen volt a ricsaj, mindenki a maga nyelvén kiabált, a bábeli zűrzavarban a kalauz saját hangját se hallotta, nem is zavarta sokat a tarka tömeget, félelem kerítette hatalmába, egy esetleges támadásnál, késelésnél csak magára számíthatott, egyetlen kollegája a vonat másik sarkában volt, de ő is jobbnak látta behúzódni a mozdonyfülkébe, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezhette magát.
Kimondhatatlan bűz terjengett mindenütt, fekete volt a föld a szétköpködött napraforgómagoktól, botorkálni lehetett a szemétben, papírhulladékot, vizes palackot, üres sörös dobozokat lehetett látni mindenütt. A fülsüketítő hangzavarban Ahmed egy fülke sarkába húzódott, vázas hátizsákját a csomagtartóra dobta, fekete diplomatatáskát szorongatott egyik kezében, s egy banánt készült meghámozni.
Ápolatlan öregember ült vele szemben, bajsza, szakálla ritka volt, rendetlen, csapzott haja szemébe lógott, sűrűn pislogott, zavarta szemét a mesterséges fény. Be nem állt a szája egy percig, mindenkinek elmesélte, hogy veszítette el a lábát, mielőtt a tolókocsiba került volna. Fia mellette ült, nem sokat törődött vele, annyiba se vette, mint macska a vasárnapot... Pakisztánból jöttek. Ahmed arra gondolt, kapcsolatuk hosszú ideje megromolhatott. Fiatal, török lány ült mellette, csecsemővel karján, időközönként megszoptatta, kicserélte pelenkáját, nem zavartatta magát idegenek előtt. Fatimának hívták. A csecsemő néha elsírta magát, de legtöbbször csendesen bóbiskolt, Ahmed csodálkozott, a ricsaj nem zavarta, úgy tűnt, szokva volt vele. Fatima elmondta, Németországba igyekeznek vagy a skandináv államokba, ott értesülései szerint a munkaerő-piac nagy kínálattal rendelkezik, remélte, pár éven belül megkapja majd a letelepedési engedélyt. Szíriában a titkos szervezet Ahmedet felkészítette, hogy franciaországi útja során kerülje a bizalmas beszélgetéseket, ne árulja el senkinek küldetése valódi okát. Míg Fatimával beszélgetett, görcsei fokozatosan feloldódtak, rokonszenvet érzett iránta. Mióta Damaszkuszt elhagyta, alig szólt valakihez, egyre nehezebben viselte a magányt, rádöbbent hirtelen, mennyire hiányzik családja. Gyökértelen lett. Egy idő után elhersegtette az érzelgősséget magától, minden pórusával küldetésére koncentrált. Titkos terveket szőtt, elhatározta, felkutatja majd a magyarországi muszlim közösséget, mielőtt Párizsba érne. Fatima karján a csecsemő ismét elaludt, a lány halkan beszélt, Ahmed nehezen tudta követni a hangzavarban, arcán bizonytalanság, félelem suhant át, mintha tartott volna, hogy valaki csapdába csalja. Hangja meleg volt, otthonos, Ahmed adott pillanatban semmi másra nem tudott figyelni.
- Apámra nagyon halványan emlékszem, óvodás koromban meghalt, ismeretlen vírus vitte el, senki nem tudta megmagyarázni. Önkéntesként részt vett az afganisztáni háborúban, s miután hazajött, kórházba került, napokig feküdt magas lázban, anyám ott volt mellette végig. Az utolsó napokban már félrebeszélt, aztán megállt a szíve. Anyám nagyon szerette. Mikor velem állapotos volt, elzarándokoltak Mekkába. Tudtomon kívül Allah követője lettem akkor...
Ahnmed agyában két erő hadakozott: egy óvatosságra intette s távolságtartásra, a másik bizalmi hídat épített volna már a lány felé. Ő sodródott a vonzás és taszítás között, legszívesebben kettétépte volna magát, ha tehette volna, önmagának se tudta megmagyarázni ösztönös rokonszenvét.
- Hogy érzed, Törökországban milyen a muszlim közösség, a városban, ahol eddig éltél? – kérdezte egy idő után s a lány csillogó szemeit fürkészte.
- Én falun születtem, Izmír közelében. Anyámat otthagytam két lánytestvéremmel, ők iskolában járnak még. A faluban nem volt mecset, bejártunk a városba hétvégeken. Nem nevezném összeforrottnak az ottani közösséget, kevesen voltunk mindig, a prédikációkat sokszor nem értettem, hajlott hátú öregember volt a szószóló, félelmetes szemeitől mindig kirázta hideg...
A csecsemő felébredt, Fatima megszoptatta, kicserélte pelenkáját. A tolókocsis öreg fiatalkoráról mesélt, időközönként ismételte magát, bűzlött a környék mellette, Ahmed résnyire nyitotta az ablakot. Két középkorú néger ült az ajtó mellett, férj és feleség, Szomáliából jöttek. Sovány, magas alkatú volt mindkettő, testükön lötyögött a ruha. Alig szóltak egymáshoz, akkor is csak halkan, kerülték felhívni magukra a figyelmet, mintha valakitől, valamitől féltek volna. Harapnivalót vettek elő néha, felmelegedett vizet kortyoltak hozzá. Ahmed elkapott egy beszélgetés foszlányt, megtudta, hogy Napamuki volt a férfi neve. Hirtelen elhatározással Fatima felé fordult.
- Damaszkuszban minden pénteken elhallgatnak a fegyverek, leáll a munka délben mindenütt, hosszú sorokban kígyózik a tömeg fel a hegyre, hol a mecset áll. Emlékszem, kisgyerekkoromban figyeltem először a müezzin hívását, bársonyos hangja volt, mint a mesében, úgy éreztem, mintha egyenesen Allah szólna hozzám... Azóta sokszor tanúlmányoztam a Koránt, 118 szúráját-versét betéve ismerem, s mondom, ha éjjel 3-kor költenek is fel!
Különösen tömör a 112.-edik szúra szövege, hallgasd: „Ó, Allah, az egyedülvaló, Allah, az örökkévaló! Nem nemzett és nem nemzetett és senki nem fogható hozzá. "
Mondanom se kell, a monoteizmus ilyen megfogalmazása miatt tagadja az iszlám a Szentháromságot és az Isten egyszülött Fiának megtestesülését... Tudom, sokakat megbotránkoztat ez, főleg a keresztényeket. Te hogy vagy ezzel? – fordult a lány felé Ahmed.
- Számomra döbbenetes, hogy a Koránban nem megfogalmazott előírásokat, parancsokat is követnek az iszlámhívők, gondolok itt a fiúgyermekek körülmetélésére, a disznóhús evés és az alkoholos italok fogyasztásának tilalmára... Bár nem értek azzal egyet, hogy a másvallásúakkal szemben az iszlám ismertetése és terjesztése kötelességnek számít. – mondta Fatima és Ahmed szemei közé nézett, véleményét bátran vállalva.
A fiatalember elemében érezte magát, hogy megmagyarázhatja végre valakinek az iszlám küldetését.
- A Koránban ez áll: „Aki nem hisz Allahban, az angyalaiban és írásaiban, küldötteiben és a Végső Napban, az igaz úttól messze bolyongva tévelyeg... Az iszlám tulajdonképpen teljes alávetést, odaadást jelent Allah irányába, ez nyolcszor fordul elő a Koránban. Te mennyire ismered ?
- Olvastam néhányszor – válaszolta Fatima -, bár nem vagyok alapos ismerője. Azt hiszem, anyámnak nem sikerült feltarisznyálnia kellőképpen...
- A Koránban Allah megmutatja magát és felszólít minden igaz hitűt, lépjen nyomdokaiba s vigye a lángot szerte a világba! Ez életünk egyetlen értelme, másképpen vakon vonszolnánk magunkat ezen a sárgolyón... – Ahmed szemei szikráztak, mint az őrülteké, észrevétlenül felemelte hangját, minden szem rászegeződött. Aztán észrevette, hogy tiltott vizeken hajózik.
Lecsendesedett s nem szólalt meg egy darabig. A két néger megnézte, mintha más bolygóról jött volna. Elszégyellte magát. Agya riadót fújt, eszébe jutottak a titkos szervezet tiltásai.
Hosszú hallgatásba burkolózott. Fatimán kiütött a fáradtság, időközönként elbóbiskolt. Csak a tolókocsis öregnek nem állt be a szája, fia mintha ott se lett volna, elnézett fölötte, látszott rajta, szégyellte az apját. A néger házaspár jó hallgatóságnak bizonyult. Hajnal felé mindenkit elnyomott az álom, csak a vonatkerekek zakatolását lehetett hallani...
Három nap múlva megérkeztek Magyarországra, Püspökladánynál több órát vesztegeltek, tüzetesen átvizsgáltak mindenkit. Kinek nem voltak iratai, vagy hamis iratokkal érkezett, kíméletlenül küldték haza az első vonattal. Jól felszerelt katonai rendőrség érkezett a határőrök segítségére, könnygázas bombák, vizes tömlők vártak bevetésre. Akiknek iratai nem voltak rendben, először elkülönítették, mielőtt haza toloncolták volna, betuszkolták
egy elkerített részbe, mint a rabokat, az alkalmi lázadókat hamar lecsendesítették. Koradélután lett vége a szűrővizsgálatnak. Ahmed nem szakadt el Fatimától, mindkettőjük iratai rendben voltak. Nemsokára felültek a nagy tömeggel egy Budapest – Keleti Pályaudvar irányába tartó vonatra. Indulás előtt élelmiszercsomagokat, palackozott vizet osztogattak szét közöttük, csecsemőknek való pelenkacsomagokat. Mikor a vonat sebességet vett fel, egymás után repültek ki az ablakon a megsegítő csomagok, a határőrök megdöbbenésére.
Fatima is hozzájutott pelenkákhoz, de volt annyi esze, megbecsülje szerencséjét. A Budapest felé tartó vonat tisztább volt annál, amelyikkel addig jöttek, de nem sok idő telt el, ott is fekete lett a padló a szétköpködött napraforgómagoktól. Egyik fülkéből húgyszag áradt szerteszét, Ahmed és Fatima átverekedte magát a tömegen, a szűk folyosókon az emberek összepréselődtek, mint a heringek, alig sikerült más helyet találniuk, mely elfogadható legyen....
Este lett, mire a Keleti Pályaudvarra érkeztek. A közvilágítás be volt már kapcsolva. Hatalmas kiterjedésű, szögesdrót kerítéssel elkülönített karámba terelték be az embereket, rengeteg sátor volt felhúzva, mintha nagyméretű kiránduló csoport érkezett volna. Mindenki igyekezett valahová, tolakodott, lökdösődött, káromkodott, vagy éppen taposott le valakit, a katonai rendőrség egységeinek emberfeletti erőfeszítésébe került rendet tartani. Senki nem hallgatott a másikra, bábeli zűrzavar volt, a tömeg nyomult előre, mint a birkák, hogy minél hamarabb birtokba vegyen egy sátrat. Ahmed és Fatima szinte elvesztették egymást, hajszálon múlott, szét nem sodorta őket az áradat. Komoly erőfeszítésükbe került, míg egy sátrat kaptak, két libanoni lánnyal kerültek össze. Ők is Németországba igyekeztek. Lefekvés előtt a katonai rendőrség újabb szűrővizsgálatot tartott, Ahmed számított rá, fekete diplomatatáskáját nagyobb méretű pelenkacsomagba rejtette, ne tűnjön fel senkinek. Megúszták a szűrővizsgálatot gondok nélkül, Fatima ki volt fáradva, arca gondterhelt volt, aggódott jövőjét illetően. Már nem volt meggyőződve, hogy csecsemőjét ki tudja vinni Németországba, s ott felnevelni. Míg a tábor elcsendesedett volna, Ahmed körbejárta felderítésképpen, mintha keresett volna valakit. A katonai rendőrség emberei többször megállították, azt hazudta, elszakadt földijét keresi. Fatima nem aludt, amikor visszatért.
Suttogva beszélt hozzá, hogy a libanoniak ne hallják:
-Úgy döntöttem, hajnalig próbálok megszökni, még heteken keresztül itt fognak tartani minket. Felfedeztem, a közvécé mögött vékonyabb a kerítés, lazább is, azon a részen áram sincs rávezetve. Erdő húzódik mögötte, nem tudom még hová vezet, Allah megmutatja majd az utat. Ha velem jössz, a babát is visszük, miután elaludt, te pelenkákat hozol még. Eldöntöd addig, kockáztatod-e velem az életedet. Lehet, az erdőben határőrök vannak, lehet, hogy elfognak. Próbálok túljárni az eszükön... – hálózsákjába burkolózott, mintha lefeküdni készülődne. Nemsokára már a tábor elcsendesedett.
Percekig nem akarta elhinni, hogy sikerült. Akkora rést vágott a kerítésen, hogy diplomatatáskájával át tudjon bújni. Szuroksötét volt, Ahmed éjszaka is látott, mint a denevérek. Óvatosan lopózott fától fáig, katonáknak nyomát se látta sehol. Csak a vadállatoktól tartott, úgy döntött, hajnalig behúzódik egy bokorba. Fatima nem merte vállalni a kockázatot, egyedül vágott neki az ismeretlennek. Hullafáradt volt, az izgalomtól nem bírt elaludni. Tüzetesen kidolgozta tervét. Számított arra, elkapják napokon belül. Világosodott már amikor tovább indult. Észrevette, hatalmas méretű parkban araszolgat előre. Távolban látszott az Országháza, a Lánchíd is egy másik irányban. Maradék józanságával felmérte, fényes nappal nem tanácsos mutatkoznia. Szennyvíz-lefolyóban rejtőzködött estig. Már sötét volt, amikor kimerészkedett. Nem mocskolta magát össze szinte egyáltalán. Elegánsan volt öltözve, akár üzletembernek is nézhették volna. Sietők suhantak el mellette, vendéglőkből, bárokból hazatérő fiatalok. Egy-két magányos öreg tűnt fel közöttük esőkabátjába burkolózva. Taxi után kiáltott valaki mögötte, Ahmed összerezzent. A szemerkélő esőben ködfüggöny ereszkedett a városra, lassan pár méterre alig lehetett látni. A Szent István-térre ért, az országépítő király fején ázott varjú pihent. Az esti mise akkor ért véget, a bazilikából százasával özönlött a tömeg, percek alatt megtelt a tér. Ahmed leült egy padra, felkattintotta diplomatatáskáját, kezében gyufa villant, egy hosszú zsinór végét meggyújtotta.
Mintha csillagszórót gyújtott volna karácsonykor... Nem volt ideje az emberek átszellemült arcába nézni, a müezzin hívását hallgatta képzeletben, miközben a hatalmas tömeg kellős közepén felrobbantotta magát...
-VÉGE-
Sepsiszentgyörgy,2O16.I.3O – II. 7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése