A tegnap egy nagyot sétáltam az erdő szélén, egy ideig elücsörögtem a fenyves mellett, örültem a csendnek és a csendben a madárcsicsergésnek,a tücsök cirpelésének, nem fújt a szél, elég csendes, napsütéses délután volt. Amikor leültem, az első dolog amit észrevettem : egy gyermekláncfű-ejtőernyős szállt a kabátomra, szépen lefényképeztem. A következőkben a kezemre szállt egy szárnyas lepke-bogár, azt is megörökítettem, miután kiadósan megcsodáltam hosszú szárnyain az erezetet, a két aprócska, bordópiros csápocskáját, finomka, enyhén csiklíntó lábacskáit, még nem láttam ilyent. Aztán elrepült nagy méltósággal.
Aztán észrevettem a fűben egy "szidefes", zöld hátú bogárkát, narancsszínű volt a hasa, vékony, nyúlánk volt hosszú teste, fel-alá sétálgatott nagy nyugodtsággal, mintha a világ minden ideje az övé lenne, szemlélődött, majd egy pillanatra megállt, mintha körülnézett volna, környezetét szemlélte, vagy esetleg rám lett figyelmes, ezt nem fogom megtudni, viszont én nagyon megcsodáltam őt, majd egy pár sikertelen makro-fotó után egy jobb beállítással sikerült megörökítenem, eme csodás, közösidőtlen pillanatunkat...
Miután felkerekedtem, elsétáltam a fenyves mellett, néha gondolkodtam egy pár pillanatig. Azon merengtem el, hogy Isten világa van a talpam alatt, egy élet-takarón sétálok, majd egyszerűen csodáltam az engem körül ölelő természetet, anélkül, hogy elemezzem,vagy felcímkézzek mindent, inkább csak hagytam, hogy a lét áthasson és minden érzékszervemmel érezhessem jelenlétét. Hála volt bennem, hogy mindezt megcsodálhattam. Lassan bandukolva megpillantottam lábam alatt egy katicabogarat, lefényképeztem, majd egy pillangóra bukkantam, szegénynek egyik szárnya sérült volt, úgy láttam, mintha nagyon szeretett volna elrepülni, de nem tehette, nagyon gyorsan rebegtette szárnyacskáját, de nem tudott mozdulni...Könnyfátyol borította be szemem, majd az erdőből átszűrődő napfény csillant meg szempillámon, s színekre bontotta fel a könnycseppeket!
Patakocskához érkeztem, a napfény csak úgy csillogott, gyémántként káprázva játszott a víz felszínén. Ügyetlenkedve beleléptem a mozgó kőről a vízbe, szerencsére bakancsom nem ázott át. Elmosolyodtam: így jár az aki nem figyel és gondolata elkalandozik. Bennebb hatolva bekukkantottam a lombok közül a patakra, zubogott a víz, apró vízeséseket alkottak a kövek, nyugtató volt. Hangját emberek zavarták meg, tovább sétáltam.
Legutolsó állomásom a Büdös Kút volt, onnan sétáltam vissza otthonomba, nem vártam, hogy megérkezzek, helyette örültem minden pillanatnak, amit a szemem elé varázsoltak a formák, csodáltam a zöld övezetet,a madarakat, az eget, néha emberekkel találkozott tekintetem,volt aki gyorsan másfelé pillantott,volt aki köszönt, meg olyan is akadt, aki rám nézett,de nem látott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése