lágy, őszi ködök vonták be az utat,
csipkebogyó húsát megcsípte a dér,
agyam elfelejtett szavakat kutat,
s lelkem templomába bebocsátást kér –
az őrülten pergő század ritmusát
Uram, nem bírja két remegő lábunk,
lengő hídon megyünk,vad folyókon át,
s egy ima erejéig még megállunk –
bár rég kidőltek az útjelző táblák,
s bizonytalnság fojtogatja torkunk,
ma számonkérően néznek ránk a fák,
hogy valamikor ismerősök voltunk
-jövőjét nem féltve álmosan zenél
egy citerán, zörgő gesztenyelevél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése