A jegygyűrűnek fénye, régen megkopott,
és nem csillog úgy, mint hajdanán.
A gyűrű, mely tükrözi a boldogságot,
észrevétlen elgurult, szíveknek szaván.
Mint idegen tárgy, mit régen elfeledtek,
még ékesít ugyan, de már értéktelen.
Boldogságát nem jelöli az életnek,
és az, hogy megkopott, már az sem véletlen.
Évek hosszú sora, megkoptatta fényét,
s nem csendül húrjain szívnek lüktetése.
Az, hogy begyűrűzi szerelemnek végét,
ez lett az ő sorsa, végső küldetése.
Szikrázó mosolya, komorságba süppedt,
s öleli az ujjat, melyet fogjul ejtett.
Az ujjat, melyet éveken át felügyelt,
s boldogságot hirdetett mindenek felett.
Hamisan nevetett, járta álcatáncát,
és hazugságtól arca lassan kifakult.
Nincsen csodaszer, mi lemossa álarcát,
a bánatfelhőt, mely homlokán átvonult.
Most halkan megszólal, tompán, csengő hanggal,
szólítja a társát, őt, a gyűrű párját.
Csendes hangja elszáll, észrevétlen elhal,
s nyugtázza sóhajtva reménytelen vágyát.
Foto: Steigerwald Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése