Demeter Mária: Párhuzam

Kisgyerekként halált játszottam:

Állok szemben az ablakkal, ereszkedik az este, szemem behunyom, merülök én is a mélybe, én nem vagyok- gondoltam erősen. 
Szemem kinyitom, remélve, hogy megérkeztem a mennyországba, de minden a helyén maradt. Hogy nem tűntünk el, én és a dolgok?

Most mást játszom:

Állok szemben a tükörrel behunyt szemmel, olyan jó szilvaillatot érzek, nagy ez a kert, kék a föld a sok szilvától. Elindulok az ”egyszervolt” kertben az óriás körtefa felé. Igazi aranyősz… A fa alatt ott fehérlik a nagy kő, amire leülhetek, jó pihenőhely –

Szemem kinyitom, semmi nincs a helyén, csak a régi tükör és a felhős ég. Mint aki eltévedt, tanácstalan vagyok és szomorú.

Tükörbe merül

az ég, kövek gördülnek,

arcom tűnőben.