Sokáig szaladtam a töltéskövek között, lihegve, egész testem lucsokban fürdött. Nyár volt, távolról egy víztorony látszott, a vonat elrobogott Brassó felé. Uzonban voltam. Megpillantottam a vonatállomást, valaki magába roskadt egy padon. Egyedül volt, háttal ült nekem, arcát vékony selyemkendő takarta.
Bár lekéstem a vonatot, békesség költözött szívembe. Mintha ünnepelni készülődtem volna... Valami elmulasztott eseményt bepótolni. Közeledtem, körvonalai ismerősöknek tűntek. Meghallotta lépteimet, arcát félig felém fordította. Selyemkendője félre csúszott, barna szeme megvilágította lelkemet.
Édesanyám volt. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, a nyugalom, ahogy a vonatot várta, nem volt jellemző rá. Egyetlen kérdésére emlékszem, késpenge élességével hasított belém.
- Miért jöttél ellenkező irányból, fiam?
A mosoly arcomra fagyott, sokáig nem tudtam megszólalni. Mindig ellentétes irányból érkeztünk egymáshoz, ez nekem természetes volt, neki természetellenes. Hirtelen gombócot éreztem torkomban, sírás fojtogatott. A szavak esetlenek voltak, mintha mankókra támaszkodtam volna...
Nem emlékszem, mit mondtam neki. Óvatosan leültem a padra, nehogy felboruljon. Szavai súlyosak voltak, megrogytam alattuk. Hangját békesség színezte, nem szemrehányás. Enyhe szomorúság csendült ki belőle. Eszembe jutottak a lekésett vonatok mindkettőnk életében. Megborzongtam, hogy mennyi volt... Nem akartam rájuk gondolni. Rigófütty keveredett az állomás zajába. Tisztára fürdetett.
Értettük egymást szavak nélkül. Mesélni kezdtem, végeérhetetlenül... Szemei megteltek fénnyel, a nyár ragyogásánál erősebb volt...
Felébredtem, vizes párnám össze volt gyűrve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése