Volt egyszer rég Hunniában, hol sírnak még a fák,
egy nagy király: dicső, híres, Attilának hívták,
szerette a népe nagyon, bár félelmetes volt,
reszketett az ellenség is, ha feljött már a hold.
Tűzbe-vízbe mentek érte a hős hazafiak,
nevét visszhangzották hegyek, az erdők és tavak,
dícső tetteit mesélte már minden krónikás,
íjaiktól sokan féltek, ha jött a változás.
Híres birodalmak népe a lábánál hevert,
és virult már a keze alatt a mező és a kert,
messzi földről jöttek sorban eléje hódolók,
ajándékok között arany és ezüst is volt, sok...
Igen ám, de irigyei nem nyughattak már,
árúlás szelében lengett a kukoricaszár,
csellel-gánccsal környékezték meg a törpe hadak,
hírnevét hogy szertevitték az égi madarak,
erővel le nem győzhették, csak ravaszsággal őt,
tettek róla: sose lásson már napot, felkelőt...
Sose tudjon hét határban már felharsanni kűrt,
ne lássa senki: árulója hogyan menekült...
Krimhilda, egy felesége, magyarul Ildikó
csábította el egy este, míg nádibotikó
susogta a szél dalába a fájdalmát bele,
míg a lassan ható méreg már végzett is vele...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése