A brassói Gázművek körzeti székhelye silány barakklakáshoz hasonlított, beosztása fércmunkának tűnt. A mühely bejárata előtt méteres gödör tátongott mióta oda jártam dolgozni, vasrács borította, nehogy valaki kitörje benne a lábát. a dohányzók szórták tele csikkekkel.
Egy reggel meglepetés fogadott, valaki a rácsot ellopta, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy beadja ócskavasnak. A mester utasította fiatal heggesztőnket (aki mellesleg a talpnyalója volt), hogy készítsen másnapra újat. Mióta oda jártam dolgozni, soha nem volt gondom az alkalmazkodással, a fiatal heggesztő volt az egyetlen, akivel nem szívleltük egymást, pontosabban ő nem szívlelt engem. Lámpással kereste az alkalmakat, hogy piszkálhasson, megalázhasson, megsérthessen, ha nem a nemzetiségembe kötött belé, a másságom zavarta, hogy kilógok a sorból, ahogy az olaj megmarad a víz felszínén ha ráöntik...
Másnap korábban mentem a szokottnál, nem sokkal utánam a mester is megérkezett, számba vette munkáját. Elmelegedtem, mikor rápillantottam a gödörre, szemügyre vettem az új fedőt: 2-3 milliméteres lemezből készítette, tökéletes volt a mérete, mint ahogy a maró gúny is, mit bele fecskendezett az oxigénnel, acetilénnel együtt. Hegesztő pálcával egy szabályos kereszt volt belevágva, alatta töményen három szó, húsomba vágtak: „Örök sírhely”, a végére nevem is oda volt kanyarítva, természetesen becsúszott nem egy szarvashiba a helyesírásba, de akkor a legkevésbé érdekelt... Elveszett néhány másodpercig a szemem világa, egész testem reszketett, porig sújtott, eltaposott, mint egy férget...
Tehetetlen dühöm könnyeimmel hadakozott, ő pléhpofát vágva annyit mondott: viccnek szánta... A mester fellépésében képmutató diplomácia volt mindössze, lesújtott a felismerés: azután naponta át kell lépnem rajta...
Aznap nem mentem terepre, a városszéli temetőben sírtam ki magam, hatalmas fenyők vettek körül, mintha templomban lettem volna... Isten közelségében éreztem magam, szeretetének melege betakart, későn mentem haza.
Évekig nem beszéltünk egymással, levegőnek néztem, ahányszor elment mellettem, békülési szándékait rendre visszavertem.. Évek múlva új székhelyen dolgoztunk együtt, hatalmas üveg épületben. Karácsony közeledett, súlyos volt már vállamon a teher, bűnbánóan nézett rám azon a reggelen. Ledobtam a vállamról a zsákot, szavaimban a hosszú hallgatások után benne volt a megbocsátás csirája....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése