Kezemben egy nagyon régi aranydió. Ha feltöröm, csak por lesz benne, ha nem, ott marad benne a csoda, az égig érő Fa ragyogása. – Akkor inkább nem töröm fel. Van, amit nem jó megbolygatni, mert szentsége megszűnik. Talán ez a bűn forrása is, mely mindig megújul. De ha nem nézem meg, mi van benne, becsapom magam. Valójában nem csapom be magam, mert a por ugyanaz, mint a csoda aranya. Az is, ez is tűnik és árad szüntelen. Csilloghat egy porszem a tenyeremen, mint távoli csillag….
Este van, lassan felszállhatok az ezüst Holdhajóra, mely ellebegtet a semmibe. Addig még a fehér fal felé fordulok, hol keretben rózsaszín almafavirág. Tavasz jön a levegőben, fényben, vízben, halványan érint.
Álmomban egy vödör szennylével mentem át az erdőn, valahol el kell öntenem. – Egyszerre gyönyörű látvány tárul elém. A tenger? Ragyogó fényáradat, mintha égi lenne. Felszusszanok, itt kiönthetem a vizet, nem is lát meg senki. Bemegyek a fehér habok közé könnyű lebegéssel. A vödör tartalmát elsodorják a hullámok. Egy pillanat és körülzár a sötétség. Mint aki vétkezett, menekülnék, de a part az erdővel, ahonnan jöttem, sehol…
A Nagy Vízen át
sötéten hangzó ének –
Ébenfekete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése