Szolgálhatnék széppel, szolgálhatnék jóval,
szolgálhatnék bölcsővel, vagy rideg koporsóval.
Akaszthatnék hurkokat én, életnek fájára,
sárpacnikat ejthetnék az élet számlájára.
Dalolhatnék nászindulót életnek húrjain,
sírhant fölött gyászindulót, végzet hullámain.
Görcsbe rándult akaratnak, símogatnám fejét,
szelíd eszmék foszlányának, borzolnám kedélyét.
Lehetnék a törvény keze, vádat követelnék,
s romantikus párcsatában szívet marcangolnék.
Vággyal élnék s tűzzel olykor, vagy passzivitással,
hogy lehetnék világunkra pozitív hatással?
Annyi fájdalom és bánat, önző gondolatok,
kilátástalan jövők, s elhazudott tegnapok.
Megromlott a világ, silány teste megbicsaklott,
segítségért kiáltozva, hoznék áldozatot.
Csak a jólét szavát halljuk, mely nem ismer határt,
sem a lelkünk szerénységet, s önmegtartóztatást.
Ajkainkon nem ragyognak, hálának szavai,
s beképzeltség gyílkos kórként, keblünk szétfeszíti.
Kellene egy diagnózis, egy gyógyterápia,
mely a világ betegségét messze eltaszítja.
Feledtetné a gondokat, embernek sérelmét,
beoltva a föld méhébe, Istennek kegyelmét.
Foto: Steigerwald Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése