Vannak változatlan helyzetek ? Pedig hogy megváltozott a világ 48 év óta…
A legelső trauma: igen, az volt:
A hetedikes diák nem érti a frissen kinevezett román anyanyelvű történelem és földrajz szakos tanárnő szavait… Ő elvtárs, tanárelvtársnő. Ő jött, valahonnan messziről, szent ügyet teljesített. A diák nem teljesített, semmit sem értett, azt sem, miért nem érti. Miért? Miért? És az osztály legjobb tanulója megkapja élete legelső négyesét. Kész. Micsoda szégyen! Sírás-zokogás napokig, és a könnyei közt már elképzeli, hogyan fog lógni a kötélen. Mást nem tud elképzelni, ez volt a példa… A halálvágy oly erős, enni se tud, aludni sem, már szinte orvost kell hívni hozzá. A sok fontos szakkifejezés – történelem, földrajz – cseng-bong az agyában, hát hol van az az ország, ahol ezek az ismeretlen szavak nem borítják el éjjel rémes álmait, oda vágyott, de semmit sem értett és semmit sem meséltek, szinte semmit. Féltek. A szülők, a pedagógusok az elvtársaktól. Azért kellett titokban konfirmálnia egyedül. Semmit sem értett, de mindent érzett, hogy ki akarják szorítani anyanyelve édesen csengő ismerős szavait. Nem tudta, mire megy ki a játék. De őszinte vágyat érzett, hogy a szép külsejű tanárnője szavait megértse mégis…
Ma, 48 év után, azon töpreng , mennyi minden változott, milyen csodálatos masina a számítógép, keresgélhetik az unokái és a többi nebuló naponta a román szavakat mérhetetlen mennyiségben… És mégis nagyon szomorú a nagymama. Le sem írja a többi csapongó gondolatait, csak elgondolja, bizony 1848-ban, 1956-ban kivonultak a Terekre…
Bizony, bizony…
(Sepsiszentgyörgy, 2013)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése