(egyperces Isten végtelen szeretetéről)
Ötletek, tervek hemzsegtek fejemben, amikor Tusnád-fürdőn leszálltam a vonatról, megvoltam győződve, mérnöki pontossággal dolgoztam ki a napi programot. Hamarosan rá kellett döbbennem: túlcsorduló önbizalmam ellenére csak jelentéktelen pont vagyok a világegyetemben… Kimondhatatlanul vártam a barátaimmal való találkozást, de Isten a terveimet felülírta: aznap háromszor ébresztett rá mindenhatóságára…
Alaposan lehűlt az idő, át kellett cserélnem a rövid ujjú inget és a rövidnadrágot. Viharfelhők gyülekeztek, az ég ijesztően beborult, mintha fekete fátyol mögé rejtőzött volna, dörögni, villámlani kezdett, fel voltam készülve: percek múlva tombol a zápor. S a jelek arra utaltak, egész napra meghatározzák az időjárást. El voltam keseredve, hónapok óta terveztem a napot, szerettem volna, hogy felejthetetlen legyen… Egyre jobban besötétedett az ég, dörgött, villámlott kegyetlenül, arra is gondoltam: belém csap a villám a tó partján… Voltak tartalék ötleteim rossz idő esetére, de nehezen tudtam megbékülni a kialakult helyzettel. Aztán felismertem, hogy tehetetlen vagyok a természet erőivel szemben, Isten mindenhatóságához viszonyítva csak egy jelentéktelen porszem. Derengeni kezdett a felismerés: Hozzá kell fordulnom, többet, jobbat úgy se tehetek… Imádkozni kezdtem, pőrére vetkőzve az Úr színe előtt. Talán volt olyan ritka percem, amikor magamba fordulva meg tudtam mutatni a tükörből visszanéző, igazi arcomat… Hála áradt szét bennem: eszembe jutottak a kegyelem ajándékai… Két-három perc múlva, miután az imát befejeztem, kibújt a nap a felhők mögül. S elkísért végig együttlétünk ideje alatt…
Aznap Isten egy harmadik jelt is küldött felém, cselekedeteimet megvizsgálandó. Néhány héttel azelőtt sportedzésről mentem haza felé, nálam jóval idősebb társammal, akiről tudtam: nagyon lecsúszott a társadalmi ranglétrán, az alkoholizmus hálójában vergődik, lépcsőházakat takarít. Sok mindenről beszélgettünk, de a sötétség és a késői időpont ellenére is megpillantottam a járdán egy vadonatúj 1OO-as bankjegyet. Remegő kézzel nyúltam utána, örömmel. A lehető legjobbkor érkezett. Társam irigykedve nézett rám, bosszankodott, talán várta, hogy megosszam vele. Nem tettem. Pedig ő jobban rá szorult volna… Utána egy darabig lelkiismeret furdalásom volt, de csak saját magamat próbáltam becsapni…
Este a tusnád-fürdői vasútállomáson észrevettem: aznap valahol kihúztam 5O lejt a zsebemből. Akkor jutott eszembe a pénz, melyet nem osztottam meg egy olyan emberrel, aki sokkal jobban rá lett volna szorulva… Bosszúságot nem éreztem: szégyen kerített hatalmába. Aztán megvigasztalt a gondolat, hogy valaki megörült neki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése