(egyperces a túlélés törvényeiről)
Sodró lendület vezette lábaim az Olt hídján, a délelőtti napsütés erőtlen volt, ösztönösen pillantottam le, megpihent a tekintetem a befagyott folyón. Nem sokáig… Szívem vadul zakatolni kezdett, a tehetetlenség hirtelen lebénított , gondolataim zsákutcába tévedtek… A folyó néhány szakasza nem volt befagyva, kis jéghegyeket sodort lefelé az ár, de a nagyobbik részén korcsolyázni lehetett volna. Közvetlenül a híd alatti keskeny szakaszon 9-1O vadkacsa lubickolt a vízben, élvezte az erőtlen napsugarakat. Néhány méterrel odébb, talán 1O is lehetett, a jégtorlaszok apró szigetet hoztak létre, közelében mintha valaki léket vágott volna… Fekete macskát pillantottam meg a talpalatnyi szigeten, nagyon ébernek látszott, ugrásra készen állt, szinte magam előtt láttam feszülő izmait… Alkalmas pillanatra várt egy ragadozó türelmével, meg voltam győződve: kinézte magának a zsákmányt.
Éreztem, valamit tennem kell, de nem tudtam, hogy mit, szenvedélyes állatbarátként szerettem volna a gyanútlan madarak segítségére sietni… Józan eszem súgta, hogy észrevették a támadót, de bíznak a gyorsaságukban, hogy idejében le tudnak merülni, vagy eltudnak repülni. A lesben álló ösztöneibe félelem keveredhetett, hogy elhibázott ugrás esetén kiköt a jéghideg, sodródó folyóban. Talán azért nyújtotta hosszúra a pillanatot… Felismertem, hogy mit kell tennem: egy nagyobb kőre volt szükségem, hogy teljes lendülettel közéjük vágjam, elriasszam őket egymástól. Beleszóljak, mesterségesen, a túlélési ösztönök törvényeibe… Bosszúságomra nem találtam követ a több sávos autópályán. Akkor olyasmi történt, amire nem számítottam: szembe jött a feleségem, elterelte gondolataimat. Késésben is voltam…
Este, mikor visszatértem a besötétedett hídra, már hűlt helye volt a vadkacsáknak, de a macskának is. Lelkiismeret-furdalás gyötört sokáig, hogy nem avatkoztam közbe, még idejében. Minden változat eszembe jutott, hogy végződhetett a történet. Próbáltam magam megnyugtatni, hasztalanul. Egy darabig néztem a folyó egyre halványabb körvonalait, hátha megpillantom a vadkacsákat. Hamar beláttam, hogy értelmetlen…
A takaró alatt is tovább pörögtek a gondolataim. Minden másodikkal vádoltam önmagam.
Tisztában voltam: a felpörgött XXI. század társadalmában ugyanazok a törvények működnek csak sokkal árnyaltabban, de annál kegyetlenebb módon…
Legszívesebben vadkacsává változtam volna, hogy repülhessek minél magasabbra, ne lássam már a város szemétdombjait…
Foto: Steigerwald Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése