Ruszka Zsolt: Verscsokor

 

Ki vagyok én?

 

Ha újra megpendül a húr,

ahhoz bizony kell egy ujj.

Meg persze kell egy új gitár,

a dallam pedig tovaszáll.

Ki vagyok én? Talán a húr?

Vagy a gitárt pengető ujj?

Tán a hangszer, mit pengetnek?

Vagy a dallam, melyet zengetnek?

Egyszer elszakad a húr,

és nem lesz sehol sem az ujj.

A gitár is darabokra szakad,

A dallam viszont örökre megmarad.

Egyszer elszakad a húr ...

Vihar után

Megtépázott fáknak susogó hangjától

sírás fojtogat, mely nem a sajátom.

A lét fájdalma ez, önnönmagával együttérző lélek,

mely meghasította a templom kárpitját nem is olyan régen.

Hallod? A mélyben már csírázik a búza,

az egész lét hatalmas harangzúgás,

Holnap ismét feljön a Nap, fénye érinti a fák kérgét,

az egész erdő nevető Krisztus arccá változott estére.

Hallod? Imádkozik a Mindenség, csend van.

Új világ van születőben, új világ.

Ahol mindenkit visszaadnak önnönmagának, s

ahol

bármire s bárkire nézel, csak az Isten mosolyog vissza reád.

Gondolkodom

Döcög a szekér a poros úton,

az örökkévalóság becses járműve.

Audi suhan el mellette, és

öt perc múlva sziréna hangja szól.

Egy asszony és két gyerek zokogása az égig hatol,

s a fejemben egy furcsa kérdés egyre zakatol.

S ha megadatna nekem az, hogy én lennék az Úr,

fel is tenném rögtön, de minek, mert az ember

szinte semmiből nem tanul. De ebből mit szűr le,

az Úr biztos nem létezik, pedig... pedig... pedig.

Nyár

Hol jár a nyár? Talán szabadságát tölti most.

Színes levélruháját az ősztől vette, abban pózol.

Közben jégkását kortyol, de messze még a tél.

Megidézi a tavaszt, s szíve örök szerelmet remél.

Majd gondol egyet, s túrázni indul hegyre fel,

Friss gyümölcs és zöldség az eledele.

Ruhája miatt senki észre sem veszi, ki ő,

Összetévesztik sokszor az őszt így vele.

Majd gondol egyet megint, és gyerekké változik át,

Iskolapadba ül, mint aki árva.

A tanárok zöme itt még kommunista,

Nyári szabadságról épp most jöttek vissza,

Mégsem volt szemük arra, ki őket lebarnította.

Repül az idő, és lám, december huszonnegyedike,

A nyárnak ez bizony az örök fény ünnepe.

S mivel itt a tél, fehér ruhát ölt most magára,

És várja, hogy újra mehessen munkába.

De addig is csendesen visszahúzódik önnön magába.