Nem, barátaim, a „Parnasszus” nem halt meg,
Bár vadássza most éppen már az ezredik,
Mint a Phoenix-madár hajnalodó égen
Tulajdon hamujából újjászületik!
S szárnyalni fog messze, a kék hegyeken túl,
És angyal pengeti lantját, amíg várja,
Egy koncertteremből felhallatszik hozzá
A „Rabok kórusának” áriája…
De ti, barátaim, őt már nem látjátok,
Ködfüggönyt húz mögéje lágyan majd a szél,
Ő már jeges csúcsok árnyékában ível,
S megbocsájtásában maga Isten zenél!