(egyperces a szemfényvesztésről)
Elképzelem: elképesztően jó érzés lehet egyeseknek feltűnési viszketegségben szenvedni…Ha minden áron üzenni szeretnének valamit a világnak, még ha konganak is belül mint egy üres hordó, mely szétrepedezett, mert túl sokáig tartották a napon…
Hajmeresztő látvánnyal szinte naponta találkozok, az volna szokatlan, ha legalább egy hétig a viszonylag normális élet jelentéktelen eseményei követnének csupán… A minap számlát fizetni indultam, szinte szembe ütköztem két fiatal lánnyal, vidáman kacarásztak s közben – természetesen! - simogatták okos-telefonjukat. Melyek – természetesen! használóikat messze felülmúlták minden téren, okosságban… Tizenévesek lehettek, bimbózó szépségük az árnyékban maradt. …Egyik szőke tincseket festett a hajába, gumival felül megkötötte, de feje tetejéről két vastag hajköteg lebegett két oldalt a szélben, mintha szamárfülek lettek volna. S ráadásul méregzöldre festve…
Hosszan néztem utánuk, az emberi butaság kultúrtörténetének megírását vele kezdtem volna, ha történetesen nekifogok valamikor… Szomorúan ismertem fel, hogy olcsó szemfényvesztős játékot egyre többen űznek manapság, s abban az illúzióban is ringatják magukat ez alatt, hogy boldogabbak… Lelki szegénységükben nem tudják magukra felhívni a figyelmet, vagy képtelenek kiérdemelni mások elismerését.
12 évet ingáztam Brassóba néhány évvel ezelőtt, sok furcsa emberrel találkoztam, ismerkedtem meg a vonaton. Vannak közöttük időközönként visszaköszönő arcok. Az egyik, amíg valamennyire meg nem ismertem, az érzések teljes skáláját váltotta ki belőlem, első perctől kezdve. Gyermekkoromban biztosan kirázott volna tőle a hideg, ha szembe ütközök vele hirtelen az utcán. … Apró termetű, nálam idősebb román ember. Hosszú utat tettem meg az évek folyamán, míg a vele szemben érzett, iszonnyal keveredő borzalmat fel tudta váltani a rokonszenv. Míg értékelni kezdtem szegény egyszerűségében a megtartó, töretlen hitét. Egy szemmel nézte a világot, nem kérdezhettem rá, mikor veszítette el a másikat, tapintatlanság lett volna. Fájdalmat okoztam volna neki… Talán fiatalkorába nyúlott vissza a borzalmas műtét… A hiányzó szemét hatalmas, lefittyenő szemhéj borította, mint amikor a lábosra rátesznek a födőt… Borzalmas lehetett a számára, amíg megszokta…
Mindig vidám volt, viccelődött, kártyáztunk együtt a vonaton, fiatalabb ingázó társai ugratták olykor a nőkkel kapcsolatban. Kifizette őket aprópénzzel mindig… Derűjét sokszor nem értettem, de életereje fokozatosan lenyűgözött… Egy szemmel is látott annyit a világból, amennyire szüksége volt. Észre tudta venni a jót és a szépet benne, mely sok egészséges ember számára erejét meghaladó feladat…
Lassan szertartás lett, hogy vasárnaponként mindig találkozunk. Ő templomból jön, én templomba megyek. Messziről mosolyog mindig felém. Krisztus vidám arcát látom benne minden alkalommal… Szemfényvesztése belső fényként sugárzik belőle. S hálát adok olyankor Istennek, hogy megőrizte még a látásomat…
