kagylóba zárt lelked hallgatom hosszan,
susog mint a mezőn friss tavaszi szél,
rejtelmeibe néha beleroppan,
mennyei hárfán maga Isten zenél –
s a homok perzsel, talpam hólyagos már,
a sirályoknak hangja elnyom téged,
dörömbölést hallok, elmém figyel, bár:
a rég elrabolt hitet vissza kéred –
tenyeremben a kagyló, mint egy fészek
megtelik élettel s tán beszélni kezd,
bódító mámor – lelkem szinte részeg,
új íz van a számban: friss szőlőgerezd…
- meleged érzem s kétségek gyötörnek:
félek, egy napom talán összetörlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése