(részlet egy megtért vadász titkos naplójából)
Kora hajnalban indultunk. Kutyaugatás zaja törte meg a fagyos csendet. A ropogós hóban hagyott nyomaink, percek alatt láthatatlanná váltak az emberi szem számára. Két óra kemény gyaloglás után megpihentünk egy csendes árokban, mely az erdő állatai számára csak díszes fenyőcsomó volt. Megtöltöttük síri csendben távcsöves fegyvereinket, néma tekintettel, és lassú, de ideges mozdulattal intettük egymásnak, hogy minden rendben. Ahogy az állatnyomok szétoszoltak az erdő csendjében, mi is követtük őket némi izgalommal. Vonzott a sűrű, az ágakkal telített erdőrészek, most is a legfodrosabb ágakat kerestem, valami titokzatos, ismeretlen sejtés élt bennem. Nem tudtam megfogalmazni magamnak az érzést, talán elfojtott félelmeim tolakodtak ilyenkor rám. A fák szigorú sűrűje egyre barátságosabbnak tűnt, s nem is fáztam már annyira, mint kora hajnalban, mikor kiléptem a ház ajtaján. Nemcsak hallottam, hanem éreztem is lélegzetem sóhaját. Gondolataimban még az esti adventi koszorú gyertyalángja áhítata remegett, a családias hangulat ölelt át. Hirtelen egy lombos fenyőág rezzenése rángatott vissza a jelenbe. Egy őz állott előttem éber tekintettel, szemei, egész lénye fimon óvatosságot sejtetett. Én is óvatosan magam elé vettem csőre töltött fegyverem. Az őz nem mozdult egy arasznyit sem.
- Hű de jó, gondoltam magamban, miközben mutatóujjam a ravaszt érintette. A távcsőbe néztem, és találkozott a tekintetünk. Az őzé szelíd volt és egyszerű. Az múlt esti két adventi gyertya lángját láttam szemeiben. Melegség és szépség sugárzott belőlük. Az ujjam megmeredt a váratlan benyomástól, lélegzetem elveszett: rabul ejtette tekintetem a fénylő szempár. Megéreztük kicsit egymás lelkét, mind szerelmesek odaadó szíve, s éreztük az erdő csendjében lakó tündérek nektárjának illatát, a zúzmarák pihe táncát, a hópelyhek láthatatlan mosolyát. Csend volt, tisztaság és fehérség. A sűrű hópelyhek örökös nász-tánccal ünnepelték a minden évben visszatérő tél szépséges harmóniáját. Magasztosan tiszta volt minden és makulátlanul szent. Az erdő mély fehérségében, az időtlenség testet öltött, a csend lelke megáldatott…
Hirtelen puskalövés zaja törte meg az időtlen csendet, megrezzenő fák tüskéiről alvó hópamacsok zuhantak le.
- Elvétettem! Nem lehet igaz! – hallottam egy mérgében üvöltő vadász kiáltását.
- De igaz! De igaz! Hogy mennyire igaz! – kiáltottam én torkom szakadtából.
Felszabadító örömkönnyekkel követtem tekintetemmel a megmenekült állat szabad útját, mígcsak beleolvadt a természet szívébe. Nem tudom, mennyi ideig nem engedtek megmozdulni lehorgonyzott lábaim. Lassú léptekkel, zavaros érzésekkel folytattam utam hazafelé, hátam mögött hagyva a történteket. Izmaimat meggyengültnek éreztem, de lelkem szabadsága örömében lángolt a felismeréstől, hogy MINDEN EGY ÉS MINDEN KEGYELEM! Ilyen felszabadító és megkönnyebbítő érzésben még gyerekkoromban volt részem, az első szentgyónásom elégtételeként.
2013
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése