Kora hajnalban indultunk. Kutyaugatások zaja törte meg a fagyos csendet. A ropogós hóban hagyott nyomaink, percek alatt láthatatlanná váltak az emberi szem számára. Két óra kemény gyaloglás után megpihentünk egy csendes árokban, mely az erdő állatainak csak egy díszes fenyőcsomónak tűnt. Megtöltöttük síri csendben távcsöves fegyvereinket, néma tekintettel, lassú de ideges mozdulattal intettünk egymásnak, hogy minden rendben. Ahogy az állatnyomok szétoszoltak az erdő csendjében, mi is követtük őket némi izgalmakkal. Vonzottak a sűrű ágakkal telített erdőrészek, most is a legfodrosabb ágakat kerestem, valami titokzatos, ismeretlen sejtés élt bennem. Nem tudtam megfogalmazni magamnak, talán a félelmek magammal szemben nem tudom. A sűrű fák szigorai barátságosabbaknak tűntek, nem is fáztam annyira, mint kora hajnalban, ahogy kiléptem a ház ajtaján. Nemcsak hallottam, hanem éreztem is lélegzetem sóhaját. Gondolatban még az esti adventi koszorú gyertya áhítatánál voltam, családi hangulatban. Hirtelen egy lombos fenyőág rezzenése rángatott vissza a jelenbe. Egy őz állott előttem éber tekintettel, szemei óvatosságot sejtettek. Én is óvatosan magam elé vettem csőre töltött fegyverem. Nem mozdult egy arasznyit sem.
- Hű de jó, gondoltam magamban, - közben mutató ujjam a ravaszt érintette. A távcsőbe nézve találkozott tekintetünk igazán. Tekintete szelíd volt és egyszerű. Az esti két adventi gyertyalángot láttam szemeiben. Melegség és szépség sugárzott belőlük. Az ujjam megmeredt a váratlan benyomástól, lélegzetem nem tudtam hol van, csak a két fénylő szempáron volt a tekintetem. Éreztük egymás lelkét, mind két szerelmes odaadó szíve, éreztük az erdő csendjében lakó tündérek nektárjának illatát, a zúzmarák pihe táncát, a hópelyhek láthatatlan mosolyát. Csend volt, tisztaság és fehérség. A hópelyhek sűrűsége és nagysága örök nászként ünnepelte a minden évben visszatérő tél harmóniáját és szépségét. Magasztosan tiszta volt minden és makulátlanul szent. Az erdő mély fehérségében, az időtlenség testet öltött, a csend lelke megáldott…
Hirtelen puskalövés zaja törte meg az időtlen csendet, megrezzenő fák tüskéiről alvó hópelyhek zuhantak le.
- Elvétettem! Nem lehet igaz! Hallottam egy mérgében üvöltő vadász kiáltását.
- De igaz! De igaz! Hogy mennyire igaz! Kiáltottam torkomszakadtából.
Felszabadító örömkönnyekkel követtem a megmenekült jószág szabad útját, míg beleolvadt a természet szívébe. Nem tudom, mennyi ideig nem engedtek megmozdulni lehorgonyzott lábaim. Lassú léptekkel, zavaros érzésekkel folytattam utam hazafelé, hátam mögött hagyva a történteket. Izmaimat meggyengültnek éreztem, de lelkem szabadsága örömében lángolt a felismeréstől, hogy MINDEN EGY ÉS MINDEN KEGYELEM. Ezt a felszabadító – megkönnyebbítő érzést, még gyerekkoromban éreztem ilyen erősen az első szentgyónásom elégtételében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése