Steigerwald Tibor: Orpheunomium

Éjfél után verejtékesen ébredt meg, a szoba végtelen csendjében, az éjszaka némaságában. Nem tudott aludni, nem jött álom a szemére, felkelt és járt, hidegséget érzett a hátán, kissé már reszketett is. Nem tudta mitévő legyen, hogy élje meg ezeket az érthetetlen perceket. Fázós testére kabátot vett, kiment a teraszra. Először a tekintete a mélyen alvó kutyára esett, egyszer egy nagyon erős fénylő pontban akadt meg a szeme. Kedven planétája volt, a Jupiter. Közben a város mély álmát aludta, a levegőben is érezni lehetett a mélységes csend nyugalmát. A fénypont annyira tiszta és lenyűgöző szépségű volt, hogy nem tudta levenni róla a tekintetét egy pillanatra sem. Talán most látta igazából a legszépségesebbnek a planétát. Megszilárdultak köztük a sugarak, érezte már nem fázik, kellemesen érezte magát, nem tudta, nem értette miért olyan boldog. A fénypont egyre növekedett, szinte eltakarta az égboltot. Érezte, hogy teste könnyedé vált, arcizmai ellazultak, a lábai már nem érintették a terasz padlózatát. Csak szállt, csak szállt, magasba emelkedett, a földet egy eltűnő fénypontnak látta. Azután egy „fehér” szobában találta magát, nem tudta hol van, ismerősnek találta a helyet, az embereket, a környezetet. Értette mindenkinek a gondolatát, érezte a szívük melegségét, megértett mindent, mindenkit ismert, csak nem tudta mikortól meg mióta. Úgy érezte túlszárnyalta az idő meg a tér birodalmait, mindenkit egyformán szépnek meg fiatalnak látott. Megszűnt a verbális kommunikáció hatalma, nyitott szívvel vette magához a rezgéseket, melyeket ajándékul kapott. Megmagyarázhatatlan élményei voltak, belátta az egész csodálatos univerzumot, képes volt egyidőben bárhol, bármikor megjelennie. Úgy érezte, hogy az emberek megváltása a feladata. Elhatározta, beleavatkozik az ember göröngyös történelmébe. Sikerült is megjelennie, különböző időkben, különböző helyeken. Úgy látta, sikeres a beavatkozása a történelemben. Észrevette, hogy láthatatlan, megfoghatatlan az „emberek” szemei előtt. Szeretett volna segíteni, de lehetetlen volt. Csak szemlélni tudta az emberek hatalmas botlásait, fájdalmas hibáit. Nagy fájdalmat érzett szívében, fájt, hogy nem tudta az emberek vérző sebeit meggyógyítania. Úgy érezte mindenkit megkülönböztetés nélkül szeret, mindenkinek megbocsájtott, átformálta a gyűlölet kígyóját, magasban repülő bölcsesség madarára, mely magasból szemlélve, mindenkit elfogadott. Ezért úgy érezte vissza kell szállnia a tér meg az idő megtestesült földi határaira. Megértette, hogy a létnek szüksége van rá és neki is szüksége van a létre. Ezután minden pillanatát az egyetemes igazság törvényeinek megismerésére áldozta. Megértette, mennyire hiábavalóak, a szigorúan meghúzott határvonalak, nemzetiségi problémák hisz „mindenki testvér a világegyetemben”…

         Minden este kimegy a teraszra, újra meg újra megcsodálja a szépséges csillagot, mely beragyogta határtalan tudatát. Úgy érezte majd egyszer eggyé fog válni a csillaggal és fényesebben fog ragyogni. A kellemes érzések végső boldogsággá változtak, mert egyre többen elcsodálkoztak a végtelen égbolton, a megszámlálhatatlan csillagokon, megnyitva a tudat határnélküli birodalmait, megfeledkezve a földi élet, göröngyös, verejtékes igazságtalanságáról.