Steigerwald Tibor: Orpheunomium

   Éjfél után, verejtékesen ébredt meg, a szoba végtelen csendjében, az éjszaka némaságában. Nem tudott visszaaludni, nem jött álom a szemére, felkelt és járt, hidegséget érzett a hátán, kissé már reszketett is. Nem tudta mitévő legyen, hogy élje meg ezeket az érthetetlen perceket. Fázós testére kabátot vett, kiment a teraszra. Álmos tekintete először a mélyen alvó kutyára esett, majd ösztönösen az égboltot kémlelve egy nagyon erős fénylő ponton akadt meg a szeme. Kedvenc planétája volt az: a Jupiter. A város mély álmát aludta, a levegőben is érezni lehetett a mélységes csend nyugalmát. A fénypont annyira tiszta és lenyűgöző szépségű volt, hogy nem tudta levenni róla a tekintetét egy pillanatra sem. Talán most látta igazából a legszépségesebbnek a planétát. Megszilárdultak köztük a sugarak, úgy érezte, már nem is fázik annyira. Kellemesen érzések járták át, nem tudta, nem értette mitől lett egyszerre olyan boldog. A fénypont egyre csak növekedett, szinte eltakarta az égboltot. Érezte, ahogy teste könnyedé válik, arcizmai ellazultak, s lábai már nem érintették a terasz padlózatát. Csak szállt, csak szállt, magasba emelkedett, a Földet egy eltűnő kék fénypontnak látta. Azután egy „fehér” szobában találta magát, nem tudta hol van, ismerősnek találta a helyet, az embereket, a környezetet. Értette mindenkinek a gondolatát, érezte a szívük melegségét, megértett mindent, mindenkit ismert, csak nem tudta mikortól meg mióta. Úgy érezte túlszárnyalta az idő meg a tér birodalmait, mindenkit egyformán szépnek meg fiatalnak látott. Megszűnt a verbális kommunikáció hatalma, nyitott szívvel vette magához a rezgéseket, melyeket ajándékul kapott. Megmagyarázhatatlan élményei voltak, belátta az egész csodálatos univerzumot, képes volt egyidőben bárhol, bármikor megjelennie. Úgy érezte, hogy az emberek megváltása a feladata. Elhatározta, beleavatkozik az emberiség göröngyös történelmébe. Sikerült is megjelennie különböző időkben, különböző helyeken. Úgy látta, sikeres a beavatkozás. Észrevette, hogy láthatatlan, megfoghatatlan az „emberek” szemei által. Egyeseken szeretett volna segíteni, de lehetetlen volt. Csak szemlélni tudta az emberek hatalmas botlásait, fájdalmas hibáit. Nagy fájdalmat érzett szívében, fájt, hogy nem tudta az emberek vérző sebeit meggyógyítani. Úgy érezte mindenkit megkülönböztetés nélkül szeret, mindenkinek megbocsájtott, átformálta a gyűlölet kígyóját, magasban repülő bölcsesség madarára, mely a magasból szemlélődve, mindenkit elfogadott. Egy idő után aztán úgy érezte, vissza kell szállnia a tér és az idő megtestesült földi szférájába. Megértette, hogy a létnek szüksége van rá és neki is szüksége van a létre. Ezután minden pillanatát az egyetemes igazság törvényeinek megismerésére áldozta. Megértette, mennyire hiábavalóak a szigorúan meghúzott határvonalak, a nemzetiségi problémák, hisz „mindenki testvér a világegyetemben”…

         Azóta minden este kimegy a teraszra, újra meg újra megcsodálja a szépséges égitestet, mely beragyogja határtalan tudatát. Úgy érzi, majd egyszer eggyé fog válni a csillaggal, és együtt még fényesebben fognak ragyogni. A kellemes érzések végső boldogsággá változtak, és idővel egyre több ember rácsodálkozott a végtelen égboltra, a megszámlálhatatlan csillagra, megnyíltak a tudat határnélküli birodalmai, s ők megfeledkeztek a földi élet göröngyös, verejtékes igazságtalanságairól.

1997