Ez a novella egy tizenkét ciklusból álló novella füzér első novellája. Meghívom az olvasót, ismerkedjünk meg egy koldussal, és kövessük öt egy éven át, ismerkedjünk meg vele és gondolataival.
Karácsony este volt. Lassan lecsendesedett minden, elült a zaj, csend szállt le a kisvárosra. Mindenki igyekezett haza, hogy szerettei, családja körében ünnepelje a karácsonyt. Én is hazafele tartottam, de elhaladva a városi parkban levő kis tó mellett, támadt egy ötletem. Gondoltam készítek egy képet a szép téli tájról a befagyott tavacskáról. Sietve előkaptam a gépemet, és átmenve a kis hídon, éppen fényképezni akartam, amikor egy furcsa jelenségre lettem figyelmes. Valaki, vagy valami, ült egy fa tövében a tó partján. Sötét volt már, ezért nem láttam tisztán ki, vagy mi lehet az. Elijeszteni sem szerettem volna, tanácstalanul álltam, nem tudom mire vártam, már éppen észrevétlenül meg akartam közelíteni, amikor gyufa lobbant, majd egy kis füst jelezte, hogy valaki épp cigarettára gyújtott. A gyufa lángjának fényében pedig megláttam, ki is az, aki a fa tövében ül, egy koldus. Szakadt és mocskos kabát volt rajta, fején egy régifajta kucsma, - az legalább meleg- gondoltam, és tovább fürkésztem a tekintettemmel, miközben gondolataim kavarogtak a fejemben. - Ki lehet ez az ember? - Vajon mi a neve, családja van-e, födél a feje fölött, és mit keres itt ebben az órában, amikor mindenki ünnepel? Bele szerettem volna látni a fejébe, miről is gondolkodik. Elhatároztam, csendben maradok, beosontam egy bokorba,és megfigyelem, hátha a mozdulataiból,ha lesz ilyen egyáltalán, valamit megtudok róla. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam.
xxx
Távoli harangszóra ébredtem, na meg a hidegre, ami körülvett. A barlang, amiben éltem hideg volt, jéghideg. A sarkában volt egy kis füzet, ebben számoltam a napokat. Megtornásztattam hideg végtagjaimat, és meggyújtottam egy gyertyát. Sok volt nekem belőle, a temetőket járva szedtem össze egy hátizsákkal, hiszen nekem ez adta a fényt is, meg a meleget is Elvettem a füzetet, és megnéztem, milyen nap is van ma. Épp december huszonnegyedike, karácsony. Egy hete nem voltam sehol, készleteim fogyóban voltak, ezért gyorsan döntöttem, bemegyek a városba hátha akad valaki, aki megszán, és kisegít. Pedig utáltam azt, amikor az emberek „sajnálatból", vagy „könyörületből", valamit adtak nekem. Elvettem mindig, viszont legszívesebben az arcukba vágtam volna,- sok képmutató. Úgysem abból éltem, amit adtak, hanem amit összeszedtem a város különböző pontjain, a szemétből. Gyorsan rendbe szedtem magam, felhúztam az ünnepi nadrágom, összesen kettő van, így az egyik ünnepi, a másik hétköznapi, elég szakadt, és büdös, de mit csináljak? Nyáron megmosom őket a közeli patakban, de télen nem tudom. Mikor elkészültem elindultam, nem lakok olyan messze a várostól, de mindig bujkálok egy darabig, ugyanis nem szeretném, ha elvinnének innen, mondjuk menhelyre, megszoktam a magányt, nincs is ennél szebb dolog a világon. Húsz éve élek itt ebben a kis barlangban, ez az otthonom, és szeretem. Volt időm megbarátkozni a magánnyal, és még más barátaim is kerültek: A szél, a föld, a fű, a csillagok, az állatok, beszélgetek velük sokat, a napot és a holdat, se hagyjam ki közülük. Érdekes dolgokat tudtam meg tőlük, bizony. Az emberek azt gondolják, ó ez egy koldus, egy semmirekellő, pedig ha tudnák mennyi bölcsességet tanultam barátaimtól, megirigyelhetnének. De a mai embert sajnos nem érdekli a bölcsesség, csak a pénz és a hatalom.
Lassan beértem a városba. Hová is menjek? - gondolkoztam egy keveset, ugyanis mostanában sok a rendőr és polgárőr, azonnal lecsapnak a magamfajtákra, igazoltatni akarnak, aztán bevisznek, rám fogják, hogy loptam, büdös vagyok, vetnek nekem egy kis ennivalót, majd elengednek, mehetek Isten hírével. - Meg ne fogjanak lopni, mert bezárnak, ezzel bocsátnak utamra. Nem akarok velük találkozni, viszont a központban lévő parkhoz szeretnék eljutni, úgy érzem, én a karácsonyt ott töltöm a park közepén, a kis tó partján, a barátaimmal Van egy bőrszivarom, egy fél éve erre az alkalomra tartogattam, most elszívom, utána körülnézek a park szemetes kukáiban, összeszedem, amire szükségem van, aztán haza és alvás.
Hamar megtettem az utat, szerencsém is volt, kevés emberrel találkoztam. Amikor a taxi állomás mellett beértem az első fák közé, felsóhajtottam, biztonságban vagyok. Elsétáltam az oroszlánok (kő) mellett és megbámultam a park közepén álló emlékművet. A tóhoz érve láttam, egy karácsonyfát díszített fel a város. Örültem neki, hiszen imádtam a karácsonyfát. Mindig a gyerekkoromat jutatja az eszembe és elrepít egy varázslatos világba. Kerestem egy helyet, egy árnyékban lévő fa tövét néztem ki, szépen leültem a hóra, megszoktam már a hideget, nem tud nekem ártani, elővettem a bőrszivaromat, de mielőtt meggyújtottam volna észrevettem, társaságom van. Valaki észrevett és figyelt. - Nem érdekel,- gondoltam,- nem megyek innen sehová! hisz nekem is karácsony van, itt akarom eltölteni. Ezért nem foglalkoztam többet az ismeretlennel, rágyújtottam a szivarra, hátradőltem és hagytam, hogy gondolataim elinduljanak az útjukra a fejemben. Régi ismerőseim ők nekem.
xxx
Az első gondolatom a szomszédságban lévő Katolikus templom felé szállt. Szép, maga az épület, de Isten nem biztos, hogy ott megtalálható. S ha ez így van, miért jár oda annyi ember?
Hallgatni a prédikációt, amit a pap mond a Bibliából? - Vagy pusztán azért, hogy más ember jónak nevezze őket? - Nem tudom, de a magány ránevelt arra, hogy ha valaki Istent keresi, annak „úttalan utakon" kell járnia. Sokszor elgondolkodtam azon, mivel én is olvasom a Bibliát, egyet elcsentem a könyvtárból még régen, vajon a pap érti, amit olvas? - a Biblia egy csodálatos könyv, de csak akkor, ha önismerettel társul, másképpen nagyon veszélyes, ezt a történelem is mutatja, jelzi. Bele sem merek gondolni, mennyi „bűnt" követtek el Isten nevében a századok során. Szegénynek volt min csodálkoznia, az Ő nevében öltek, gyilkoltak, hatalomra tettek szert és így tovább. Vele takaróztak, így leplezték aljasságaikat, s ez ma sincs másképp. Annyi változott, régen fizikai erőszakot alkalmaztak, ha más volt a véleményed, ma ezt ritkán teszik meg, vajon? De az erőszak az megvan,csak áttevődött szellemi szintre. Ma itt folyik a háború. Igaz mindig is voltak olyan emberek, mint például Assisi Ferenc, aki szembefordult a közgondolkozással és vállalta az ezzel járó kellemetlenségeket. De mikor értjük meg azt, hogy a másképp gondolkodó ember is ember és el lehet őt fogadni olyannak amilyen. Miért akarja mindig a többség egy közösségben is ráerőltetni a saját gondolkozását másra. Pedig minden embernek veleszületett joga az, hogy sajátos, egyedi módon gondolkodjon a világról és főleg Istenről, a láthatatlanról, akiről, ha őszinték akarunk lenni, semmi bizonyítékunk nincs. A létezéséről lehet beszélgetni, sőt, kell is, de vitatkozni nem érdemes, mert aki kinyitja a szemét, az látja azt, hogy a látható világ a láthatatlanból származik. Csodálatos világ vesz körül minket, sokszor érthetetlen is, de ez nem baj,hiszen miért kellene mindent megérteni? A húsz év magány megtanított arra, hogy meglássam a csodát egy virágban, egy kőben, egy fában, egy emberben. Elszomorodok sokszor, mikor látom a városban az emberek rohanását, sokszor elképzelem, mintha bekötött szemmel járnának, semmit sem látva a csodából, mely körülvesz mindnyájunkat. Csak a pénz, a pénz, a megélhetés, a bebiztosítás jár a fejükben. Dolgozni, dolgozni minél többet dolgozni,- hogy jobb legyen az élet, - mondják, és nem veszik észre, ettől az élet se jobb, se rosszabb nem lesz, viszont nekünk rámegy az egészségük, hogy mást ne mondjak. Ezért szeretem a koldus létet, még ha nehéz is néha, makkegészséges vagyok, megedzett a magány, tudom mi jó nekem, azt megeszem, nem félek attól, hogy beteg leszek, hogy a divatba jött új vírus, a H1N1 lever a lábamról. A gyógyszeripart is az emberek félelme élteti, de minek félni és mitől. A halál, az mindenkiért eljön, ha félsz, ha nem félsz. A nyugati kultúra annyira életellenes, pedig a jelszava az, hogy ő az életet védi, de ez a felszín, a mélyben ott sajnos egyéb dolgok vannak. Hiszen az életet,azt nem kell védeni, mit is tanít Jézus: Aki meg akarja menteni, védeni,ezt én tettem hozzá,az életét, az elveszíti azt. Nézzünk meg egy virágot, kibúvik a földből, megnő, kinyílik, megmutatja a szépségét, majd ha eljön az ő ideje, elhervad. Sír utána a többi virág, dehogy sír, minek. Ez az élet rendje, „meg kell dögleni egyszer", ahogy Benkő Dániel szokta mondani, és milyen igaza van. Csípem a fickót, egy bárban láttam véletlenül a tévében, amíg ittam a gyomormelegítőt.
xxx
Elfogyott a szivarom, leálltak a gondolataim. Egy kicsit meg is fáztam. Hány óra lehet? Tekintettemmel a toronyórát kerestem, de a fák eltakarták előlem. Ideje haza indulni. Lassan feltápászkodtam a földről,megmozgattam elgémberedett tagjaimat, elővettem egy rossz zsákot,ebbe fogom tenni a kincseimet,amit összeszedek a kukákból. Még egy pillantás körbe, egy rövid búcsú a helytől,s azzal irány haza. Egy hétig nem jövök be a városba.
xxx
Megijedtem, ugyanis a koldus elindult felém. Időm sem maradt arra, hogy elbújjak, vagy elsétáljak, más irányba. Igaz nem is nagyon akartam, hiszen lett volna rá időm, amíg a koldus készülődött. Jól esett itt lenni és nem is tudom mi történt velem, de mialatt a koldust figyeltem, mintha megállt volna az idő, olyan békés volt minden és csendes. Nem mozdultam hát és vártam mi fog történni. A koldus elhaladt mellettem, nem szólított meg, csak mélyen a szemembe nézett, nagy fekete szemeivel. Amíg élek nem fogom elfelejteni. Meg vártam, míg eltávolodott tőlem, majd kikecmeregtem a bokor alól és gyorsan elindultam haza. Belül pedig tudtam, a feleségem nem fog rám ismerni, mert ez a találkozás megváltoztatta az életem. Még azt is elfelejtettem, amiért megálltam, nem csináltam fotót sem. Siettem haza és tudtam ez lesz az első igazi karácsonyom. S remélem nem az utolsó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése