Kristálymozgó üvegekben, fejdíszemen csörgőkígyó, marja mit elfelejtettem leírni századokon át, századokon át… szellő egyenes-görbületes távlatokban kanyargó kígyó, mely előrevágtatva szárnyaidon, hol az ég tengere lágy ritmusával felfeded az égit, melyekben hangok szállnak feléd, mint egy bársonyos kéz kinyújtva, szellőn átúszva megkerüli a tested fátyolos mélységeit, elmerülve tested nektári illatában, hol a tenger habjai siratják a szépséges Aphroditét, mély álomba merülve átutazod hanglétráin fájdalmas vízesését, miközben tested Apollóni lángtól begyullad, lelked meg Dionüszosz csípős fátylát magára veszi és meg is szűnt a fájdalom, az emlékezés, csak a gyönyör kapuján haladunk át, mint egy szivárvány hálóján és újra viszontlátom szépséges tested, mely habokat szór rám, mint Szapphó költői lírája, mely folyóba lelte végzetét, hogy megszabadítson téged a bujaság ártalmas virágától, hogy újból felismerd egy újabb legenda születését, hol újabb ritmusokat álmodnak, hogy lelked rezdülését meglengessék, mivel te vagy egy álom középpontja, mely örökké sugározni fog és fényleni álmon túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése