Kristálymozgó üvegeken fény törik, keblemre ölelem a kígyót, s az marja, mit elfelejtettem leírni századokon át, ezredeken át… szellő, egyenes és görbülő formákban kanyargó kígyó, szárnyaidon eléd vágtat, ott, hol az ég tengerének lágy ritmusával felfeded az égit, s lágy hangok szállnak feléd, kinyúl egy bársonyos kéz, fátyolos szellővel úszva simítja tested mélységét, s elmerül nektári illatodban, ott hol tenger habjai siratják a szépséges Aphroditét, mély álomba merülsz, átutazod hanglétráin vízesések fájdalmát, miközben tested apollói lángoktól begyullad, lelked meg Dionüszosz szédült képét ölti magára, és már meg is szűnt a fájdalom, az emlékezés, a gyönyör kapuján haladunk át, mint egy szivárvány hálóján, újra és újra viszontlátom szépséges testedet, mely habokat vet, szórja rám, mint Szapphó zengő lírája, mély folyóba lelte végzetét, hogy megszabadítson téged a bujaság ártalmas virágától, hogy újból felismerd egy új legenda születését, hol újabb ritmusokat álmodnak, hogy lelked megrezdüljön, belelengjen, merthogy te magad vagy álmaid középpontja, és örökké sugározni fogsz s fényleni valóságon innen és túl.
1997
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése