2014. április 4., péntek

Szabó Tibor: Prométheusz szenvedése

Sziklához láncolva állok kimerülten,
A halál igen, de a sors nem került el
Mert a Moirák keze tovább fonja a sors fonalát,
De én tudom mi dönti meg Zeusz önkényuralmát.
Ó, halhatatlanság! Mily kín ez most nékem!
Meghalni szeretnék, de nem így íratott meg régen.
Szenvednem kell és kínlódnom végtelen napokat,
Bűnhődnöm kell így fizetik az isteni jóságomat.
Mert végtére is mi a vétkem nékem,
Amitől ily keserves a szenvedésem?
Tüzet loptam az istenektől, leloptam az embernek,
Tüzet adtam barlangjuknak, tüzet a szívüknek,
Értelmet gyújtottam a fejükben, elméjükben,
Különböző mesterséget, eszközöket adtam a kezükbe.
Megszántam az emberi fajt, mert oly esetlen,
A sors meg az önző istenek kezében.
Melléjük álltam, pártjukat fogtam, gyámolítottam szegény fajtát,
És ezzel magamra vontam az isten-zsarnok haragját!
Megbilincselt, idekötött Hephaisztosz keze által
Így kell neked!-mondta, ha az embereket megsajnáltad!
El akarta pusztítani az embereket a földről,
Minden isten helyeselte, de én írtózok az önkénytől,
Ellenszegültem és lásd, itt az eredmény:
Itt állok láncba verve és látszólag nincs remény.
De nekem is van ellene egy eszközöm,
Tudom a jövőjét, de ezt most véle nem közlöm,
Hisz nem véletlen a nevem „előrelátó”,
Ezért vagyok számára irigylésre méltó!
Igen, tudom, hogy mi dönti meg hatalmát:
Ha nőül veszi Thetisz, Néreusz leányát!
Mert Thetisz sokkal dicsőbb fiat szűlt az apjánál,
És még Zeusz sem kivétel ennél a jóslatnál.
A végzet az hajthatatlan és mindenkit elér,
Isten és embert egyformán nem kímél.
Hajthatatlan vagyok én is, akár csak a végzet
Titkom nem árulom el, bárhogyan is késztet.
Pedig már a Tartaroszt is megjártam miatta,
Mert villámával a sziklára sújtott és a sötétbe zuhantam.
-          Fel sem jössz te onnan, mondta átkozva,
Míg egy halhatatlan a halált meg nem kívánja!
Hosszú idők múlva jöttem fel a napvilágra,
Mert Kheirón, a kentaur a halált megkívánta.
Szegény Kheirón Heráklésztól halálos sebet kapott,
A seb gyógyíthatatlan volt, de ő meg nem halhatott,
Szörnyű fájdalmak gyötörték és a halált kívánta,
Cserélj Prométheusszal, Zeusz azt ajánlotta.
Így aztán újra itt vagyok, még mindig leláncolva
És ráadásul a májam egy sas mindig felfalja.
De boldogok lehetnek az emberi fajzatok,
Hisz jó vigaszuk, hogy nem halhatatlanok.
Ha szenvednek is, de a remény célba talál,
Mert szenvedésük véges: egyszer jön a halál!
Én meg állok itten magatehetetlenül,
Senki nem vigasztal, társam sincs, csak egyedül
Vagyok egymagamban, nincs remény, sorsom kilátástalan,
Sajnos holnap is ez lesz, ami ma van.
Ó, sors! Ó, végzet! Aki mindenek felett uralkodol,
Irgalmazz nékem és szabadíts meg fogságomból!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése