Bárcsak te ébresztenél
minden áldott reggelen!
Forró csókkal keltenéd életre
dermedt testemet;
csóktalan, száraz ajkakkal
a lét elviselhetetlen,
kietlen sivatag
és meddő homok csupán.
Szívem elhagyott szigetének
egyetlen rózsája lennél,
azt is leszakítaná
egy könnyed nyári szél,
ott heverne száraz sziromként.
Taposs rám,
lépegess múltamon!
Vagy légy kavics,
mely felkavarja a tiszta állóvizet!
Gyűrűket fodrozva a friss víz tetején.
Amikor csak egy lépés hiányzott,
te kettőt hátráltál.
Ujjaink kicsúsztak,
nem találom az irányt;
az őszinteséged ma jobban fáj,
mint a hazugság vagy a magány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése