Zárug László: Fájdalmas karácsony

Hideg, téli, havas szellő, jeges szürkületben,

lecsüngő zord jégcsapok, ereszek közelében.

Decemberi fagyos tájon végigsöpör a szél,

s kizökkenve magányából, egy történetet mesél.

Valamikor réges-régen, egy szép téli estén,

élt egy népes szegény család, kint a falu szélén.

Tépte a sors, nem kímélte, fájdalmasan éltek,

meleg ruhát és élelmet, szerényen reméltek.

A családanya vékony, görnyedt, túl a negyvenen,

alakja megtört, tudja bőség neki nem terem.

A három lurkó sápadt, szótlan, szemük fénytelen,

arcukon az éhség, "csak ez ne lenne szüntelen."

Megszólal a legkisebbik, "Mikor jön meg apa?

Azt ígérte Karácsonykor igyekszik majd haza."

"Légy türelmes kicsi fiam, mindjárt jön, dolgozik,

tisztelendő úrnál fát vág, értünk fáradozik."

"Ne féljetek, majd ha megjön, fog hozni élelmet,

azzal fognak fizetni, ehettek majd eleget."

A sok szempár felragyog, és kigyúlnak az arcok,

a reménysugár felcsillan, boldogok a srácok.

Segédkeznek, tüsténkednek, terítik az asztalt,

elsimítják a terítőt, tiszta hódolattal.

Kopott tányér, villa, pohár sorra előkerül,

segítenek anyának, ne fáradjon egyedül.

,,Ha csak egyszer jóllakhatnánk, mily nagyszerű volna,

nagyobb élmény s öröm, nem létezik Karácsonyra."

Tesznek-vesznek hallgatóznak, éberen figyelnek,

Ki hallja meg, ha jön apa, titkon versengenek.

Csendben vannak, várakoznak, s egyszer csak zaj támad,

,,Hisz ez apa, szaladjunk"!, a házban zsivaj árad.

Kinyílik az ajtó, reccsen és belép Ő rajta,

"Jóságos ég mi történt?" hamuszürke az arca.

Körülnéz zavartan, a szeme könnybe lábad,

szíve megtört, az életért nem érez már vágyat.

Tekintete megakad a terített asztalon,

a vad fájdalom belehasít, túl a vágyakon.

Majd, fáradt némasággal, belenyúl a zsebébe,

s mutatja a szentképet a munkáért cserébe.

A család dermedten áll, megriadt tekintettel,

a parányi képre néznek, néma döbbenettel.

"Mivel karácsony van, a tisztelendő azt mondta,

munkám adjam ajándékba", szólt a megtört hangja.

A gyerekek felzokognak, összedől a világ,

majd egyenként megölelik az elgyötört apát.

Egy szoba közepén, megterített kicsi asztal,

az asztalon parányi szentkép, némán vigasztal.

Fájdalmas arcokkal, imára kulcsolt kezekkel,

buzgón igyekeznek kibékülni az élettel.