Ha élhetnék sokat, száz évnél is többet,
ha még mindig élnék, öregen és balgán.
Súlyosnak érezve minden egyes napot,
magamba roskadva, akár egy aggastyán.
Ha magam lennék sorsom számkivetettje,
vagy tengerem szigetén egy kiszáradt fa.
Lennék kínnal, bajjal szenvedő napszámos,
egy széttört hegedű, vagy húrtalan hárfa.
Enyészet küszöbén állnék emésztetten,
és ha minden napom belém hasítana,
joggal mondhatnám, hogy éltem én eleget,
az a büntetésem, és nem áldás volna.
Mint vén szobor, mely modern korban ott maradt,
nem illenék sehogyan bele a képbe.
Nem lenne már haszna silány, agg létemnek,
foglya lennék lényem asszott börtönének.
Jaj, ha teher lennék, magamnak és másnak,
büntetés egy korért, kor által büntetve.
Hívnám már a halált, várnám a megváltást,
hogy ne legyek többé éltemért megvetve.
Akár egy pestisest, úgy elkerülnének,
múltam már nem élne, s jelen nem ismerne.
Árasztanám ajkamról halálnak szagát,
nem áhítok Uram, ekkora érdemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése