Nicolae Labiș: Az őz halála

Megölt a szárazság minden fuvallatot.
A nap elolvadva öltött új alakot.
Az ég forró maradt s üres lett újból.
Iszapot mernek a vödrök a kútból.
Az erdők fölött szakadatlan tüzek gyúlnak,
sátáni módon már vadul táncolnak.

Apámat követem a bozót között mászva
s a fenyők megkarcolnak rosszindulatúan,
a szarvasölő útnak együtt vágunk neki,
az éhség vadászata ez a Kárpátokban.
A szomjúság elcsigáz. Párolog a sziklán
a kútból kiszivárgó, vékony vízsugár.
A halántékom éget. Az apám oldalán
mintha idegen bolygón járnék talán.

Egy olyan helyen várunk,ahol még susognak
a források hullámok csendes húrjain.
Mikor a nap lenyugszik s a hold fog pillogtatni,
ide jönnek sorban az éj csapásain
fiatal őzek, szomjuk oltani.

Jelzem, szomjas vagyok, s apám int: hallgassak.
A szédítő víztükör milyen tisztán ragyog!
A szomjam köt az élőlényhez, mely nemsokára meghal,
ott, ahol megáll az idő, s törvényt hozni fog.

Fonnyadt zizegéssel lélegzik a völgy,
A mindenségben mily iszonyatos szürkület lebeg!
Vér folyik a láthatáron s a mellkasom is vörös,
mintha két kezem is vérben fürdött volna meg...

Kék lánggal égnek a páfrányok, akár egy oltáron,
s a csillagok csodálkozva közöttük pislognak,
jaj, úgy szeretném, ne gyere semmi áron
te szép áldozata sűrű bozótomnak!

Ő ugorva feltűnik s hirtelen megtorpan.
S egyfajta félelemmel néz körül,
a vékony orrcimpáktól megremeg a víz
s hullámzó körökben lágyan szétterül.

Zavaros tekintetű volt két nedves szeme,
tudtam, meg fog halni, s ez gondot okozott.
úgy éreztem, megsuhint egy mítosz szelleme,
melyben egyszer egy lány őzzé változott.
A sápadt holdfényben már közelebbről láttam,
cseresznyefa virágjait mind-mind rászitálta,
kiáltani ujjongva csupán azt kívántam:
"Apám golyója végre a bozótot találta!"

De a völgy felmorajlott. Lassan térdre hullva
ő felemelte fejét és felnézett az égre,
aztán összeesett és üveggyöngyök sorát
rajzolta feketén a víz felszínére.
Egy égszínkék cinke szállt fel a bozótból,
s az őzgidának szíve többé nem reszketett,
sikoltva elrepült mint vándormadár ősszel,
mely fészkét pusztán hagyva tova sietett.

Botladozva mentem lezárni szemét,
csak szomorú agancsa volt jelen velünk,
s falfehéren felriadtam, mikor az apám
örömmel s űvöltötte: "Ismét húst eszünk!"

Jelzem, szomjas vagyok s apám int, hogy igyak.
A szédítő víztükör mily sötéten ragyog!
Szomjam köt az élőlényhez, amely elköltözött,
oda, hol az erdő megáll, s törvényt hozni fog....
De a törvény üres, idegen is íme,
mikor életünknek alig van értelme,
sivár a szokás is,s mint egy árnyék, remeg,
mikor húgom éhes és halálosan beteg.

Füstöt bocsát ki apám a puskával.
Jaj, levelek repülnek messze garmadával!
Apám félelmetes tüzet gondozott.
Istenem, az erdő hogy megváltozott!
A fűből tenyerembe észrevétlenül
Ezüstösen csilingelő csengettyű kerül...
A nyársról megsülve apám nekem adja
az őznek szívét, míg ő a csontját szopogatja...
Szívem szól? Az éhség ? Élni szeretnék s oda...
Bocsáss meg te ártatlan és drága őzgida!
Álmos vagyok. Magas a tűz. S az erdő rejtelem!
Sírok. Mit gondol apám? Eszem és sírok. Eszem!

(Fordította: Józsa Attila)