Józsa Attila: A két sánta balladája

Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó testvér, rokon -
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...

Az  egyik túl nagy orrú  és gyűlnek évei,
a jobb lábára sántít többnyire sokat,
lecsapódnak benne a lét rezdülései
és képes meglátni az árnyalatokat.

A másik vérszegény is, de lelke tiszta bor,
szavai gyöngyszemek a világ asztalára,
evezős csónakban, mit szél már nem sodor,
áldozatos munkájának szeretet az ára.

Az egyik örvend, ha lát még napfelkeltét,
világmegváltó álmai kihunynak sorban,
mint erdőtüzek, ha megérik az estét,
s villan szeme, ha virágot lát a porban.

A másik jóságából köt naponta csokrot,
bár nehezen indul minden reggel napja,
megtisztít a gaztól sok lelket s még több bokrot,
s munkája gyümölcsét  sorra vissza kapja.

Egyik belefáradt a kor sebét kötözni
és beszűkült számára a látóhatár,
jaj, lát a rétje fölött keselyűt körözni,
este virághagymáit számolgatja már...

Olyankor a másik  forrás lesz egy szóra,
és megmutatja neki a felkelő napot,
az élet súlya is már  enyhül virradóra,
s ismét egy kihívásnak emel kalapot!

Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség  vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó testvér, rokon -
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...