Zárug László: A viselések vak hegye

Viselések vak hegyét kivéstem, de elkéstem.
Hittel küzdve nyűggel, bajjal, iszonyú nagy jajjal.
Testem tékozolva, életet, vért pazarolva,
feláldoztam szót, tettet, mely oly sok vétket ejtett.

Viseltem és viseltettem sorsot elesetten,
vagy mézek, mázak ajka volt keblemen a dajka.
Viselések hegye nyitva, s mégsem pattan szikra,
fény nem hatol át a vésett résen, repedésen.

Viselések vak hegyét kivéstem, nézz rám Isten!
Hol van a jussom érte, kérdem én, hogy megérte?
Az odúm mégis sötét, nem jut nekem cifra lét,
arcom ütésre tartom, sziklába vájom karmom.

Vagy kérded, hogy mi az a düh, szenvedély, ne kímélj!
igen sújts le rám, nem kímélve létem s aurám.
Mutasd meg, hogy ki az Úr, s ki az kiben léte dúl,
a dühös tehetetlen, s kapzsi mód telhetetlen.

Az eszközt, amellyel véstem, fordítsd most ellenem,
hogy a vésve viselt hegyen egy vak ablak legyen.
Elborít a fény vakon, árad a vakablakon,
de csak ha Te küldted s mondtad azt, hogy behatolhat.

                                                                                   Fotó: Steigerwald Tibor