Mikor fáradt lábad alig vonszolod
e pörgő század őrült ritmusában,
hideg falhoz ér majd egyszer homlokod,
és józanságod tükröt tart a mában:
és meglátod, hogy őszi erdőd mélyén
egy forrás buzog az árnyékok között,
megmosod arcod belőle a végén
s hidd el: a szemedbe új fény költözött –
és meglátsz majd akkor sok apró csodát:
lelked kertjében tűzpiros virágot,
s nagy esők után, a ködfüggönyön át
a szivárványból teremtesz világot –
s lágyan, énekelve a hajadba túr,
tenyerébe veszen utána az Úr!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése