Para Olga költészete csodaváró hangulatban fogant Sepsikőröspatakról indulva Tövisháton, Lelében, a magyar határ közelében. Az volt a föld, mely feltarisznyálta sok-sok gazdagsággal és szépséggel, melyektől élete kiteljesedett egy rövid ideig, az volt a föld, ahol megismerte a mérhetetlen fájdalmat és gyászt, mely nem kívánatos társává szegődött egész életére. Az idejekorán elvesztett fia iránti szeretet lengi be költészetét, a fájdalom készteti arra, hogy kezébe vegye a Lírát és leüsse az első hangokat, melyek annyira tisztán rezdülnek a versekben, amilyen tisztán megmaradt a lelke évtizedeken keresztül. Sok évig az asztalfióknak írt, közeli barátain kívül először Mészely József figyelt fel nagyon eredeti lírai hangvételére, s közölte rendszeresen a Magyarországon megjelenő „Aranypor” című irodalmi folyóiratban. Végül Cseke Gábor állandó értékelése és bátorítása nyomán született meg „A Csillag és a Lant” című kötet, melyet az olvasó nemsokára kezében fog tartani, s melynek csak saját magának elsuttogott címe, már a gyász első pillanatától: „In memoriam Öcsikémnek -végtelen szeretettel”.
A Parnasszus Irodalmi Kör oszlopos, alapító tagjaként Para Olga így fogalmazza meg költői hitvallását a 2006-ban megjelent „Visszapillantó tükör” című versantológiában:
„Sepsiszentgyörgyön születtem 1948-ban . Azt hiszem, igaza van Wass Albertnek: az érzések és hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik. Számomra az írás legtöbbször öngyötrő kényszer volt életem elviselhetetlenül nehéz korszakában, igazi Mankó, Mentőöv, csak minél hamarább kiírni magamból az elviselhetetlen Fájdalmat és Gyászt, hogy újra élni tudjak a pótolhatatlan veszteség és sok nehézség ellenére. Úgy szeretném én is megörökíteni,mint Dsida Jenő, „arany és kékszavakkal,” vallani a halállal sem megszakadó szeretetről és hűségről a végzet hatalma elleni tiltakozásul.”
Para Olga költészetének ablakában mindig ott volt, ott van a visszapillantó tükör. A fájdalom párlatai megrendítő verseket eredményeznek, az emlékezés megtisztító erővel ruházza fel.
„Te vagy a témám / a tabu / te vagy a részem / a hamu / igazi arany / porom/ kínzó keserű/
koromként/ fojtogat folyton/ a fájdalom.”) – olvashatjuk a „Te vagy” című versében, mely legtöményebben fejezi ki a gyász mélységeiből is feltörő végtelen szeretetet.
Megrendítő telitalálat a kötet címlap fotója, a Brassóban élő költőnő, B. Tomos Hajnal munkája. Mintha az expresszionista fotóművészet gyöngyszemére tekintenénk: enyhén hullámzó téli tenger habjai közül az arc nélküli, fiatalnak látszó anya magába roskadó fájdalmában felismeri, hogy az egyetlen járható út az életbe való visszatérés, a fájdalom elfogadása, a kereszttel való örökös együttélés. Talán ott, azon a képzeletbeli parton veszi kezébe először a Lírát a hivatástudat érzésével s leüti rajta költészetének alaphangjait.
Para Olga teljes életét a hidak építésének szentelte. Az életére lesújtó tragédia bekövetkezése után nagyon gyorsan felismerte, hogy szeretet-kapcsolatainak megerősítése céljából minden nap bele kell helyezzen egy téglát az épülő híd alapjába. Kimondhatatlanul költészetében is a hídépítés a vezérmotívum: végtelen szeretetét szeretné átmenekíteni egy másik világba. Mikor lelkében megérik egy dal és megpendül a Lant, a láthatatlan Csillag felé fordul és neki énekel. Még akkor is, mikor „Teljes napfogyatkozás” borul a Földre, ő akkor is ott van, a képzeletbeli létrán, föld és ég
között…„Teljes napfogyatkozás/ jött szeme világára / ki imádta a napot / holdat csillagokat…” indítja a „Teljes napfogyatkozás” című versét, és így fejezi be:
„Csak a fekete Bánat / rág bennem / melybe úgy fulladok bele / mint Te a tengerbe”.
A címlapfotó plasztikai ereje irányt szab Para Olga kötetének, az olvasó képzeletében feloszlik a köd, a megválaszolatlan kérdések révbe jutnak. Para Olga életére, költészetére kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a kommunista rendszer diktatúrája, lelket sorvasztó üldöztetései. Személyes fájdalmában a társadalmi fájdalom is jelen van állandó jelleggel, a költő nem tudja és nem is akarja elhatárolni magát népe sorsdöntő pillanataiban. Hihetetlen kifejező erő sugárzik a „Rácsok”, de főleg a „Tánc tánc haláltánc” című verseiből, melyeket maga is korszakváltónak érez költészetében.
„úgy táncolnak Lelébe,
mint a paszuly a lébe”
-80-ban még táncolunk (Székelyudvarhely)
tánc tánc
férfitánc (zsibai)
de elveszik hamar kedvünk…
más táncol már mihelyettünk…
„be a SORBA
ki ne lógj”
„járd ki
lábam”
ne inogj
nem pa
rancsol
senki most
csak a szeku sziszegi
„be a SORBA
ki ne lógj”
de mi lógni is szerettünk
más táncol már mihelyettünk
sokkolt évek jöttek sorba
testünk tűrte csikorogva
s csikorgásba roppant bele
testem-lelkem jobbik fele…
(Tánc tánc Haláltánc…)
Para Olga sziszegő, csendes lázadása ritkán erősödik fel, lelkében tombol a Tánc, tánc ,haláltánc érhetetlen erővel.
Ismerve és megszeretve őt hosszú évek óta , kötetének kiolvasása után belém villant a felismerés: egyetemes értékeket megszólaltató dallamok csendülnek ki belőle. „Tánc ,tánc haláltánc” című versét sokszor olvastam már, a „Visszapillantó tükör” című antológiának is szerves része. Hangulata Arany János Walesi bárdok című balladáját juttatta eszembe. Itt visszatérnék a hídépítés motívumához, mert a „Tánc tánc haláltánc” a magyar költészet egyik legnagyobb alakjának, Szilágyi Domokosnak megrendítő versét, annak hangulatát idézi fel bennem. A Bartók Amerikában az egyetemes magyar költészet gyöngyszemei közé tartozik. Para Olga hídépítési szándékában abban hasonlít Szilágyi Domokoshoz, hogy az ő költészetében is „a fájdalom energiaforrás” , egy világot átszelő szeretet-patak…
A veszteségben is csodálatos portrékat tud festeni , mint a „ Most jön a tél” című versében:
„S ha kilépek / e falfehér/ földi Világból / Veled / találkozzam/ e végtelen Úton/ s elmondom majd/akkor hogy e/ halottfehér fogvacogásban / nincs már varázsa/ nélküled / a hónak/ ki Eszménye voltál Tisztaságnak Jónak”.
Para Olga „élete árán” dalolja versbe végtelen szeretetét, hűségét, mely fájdalomból táplálkozik.
„Két karod /kitárod a/ tengerben/ biztosan felém / segítségért kiáltó / szemed/ már csak a/ képzelet rajzolja nekem…/ e két szempárt / örökre őrzöm/ s örökre emészt/ a vád/ hogy e végzetes/ percben/ nem Veled/ voltam/ hogy Életet/ Neked/ újra adtam/ volna/ az életem árán/ legalább”
Para Olga kötészetében, fájdalmának hegyén lármafa a „Saját lábon” című vers, szeretetének, hűségének megrendítő vallomása.
„Isten karatában megnyugodva/ – micsoda baromság…” – szakad fel a fájdalmas felismerés lázadása, a „De mégis” című versében, melyben a fohász gyógyító erejű:
„Emelj ki, Istenem a Fájdalom kínzó Ketrecéből…”
Para Olga valamilyen éteri tisztaságra vágyik, éteri megbocsátásra, mert nem bízik abban, hogy a földön osztályrésze lehet benne. A hit lámpásával kezében járja végig a földet azóta, s szeretetének virágait ülteti mindenfelé. Költészete attól hordoz egyetemes értékeket, hogy csillaghullásban teljesedik ki. Így tud a Lant megszólaltatni olyan ritkán hallott hangokat, melyekre egyedül a térzene felel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése