2017. április 30., vasárnap

Sz.Orosz Mihály: Az idő, könyörtelen

Az idő, könyörtelen, álnok gyilkos,
Lopja hulló perceit a mának,
mikor a szép virágzás után kínos
hervadása jön el a virágnak.

Hisz' jó lenne sétálni kint a parkban
újra és újra karöltve veled ,
majd egymás fülébe suttogni halkan
s összebújni, ha eső elered.

És sétálni kint virágzó mezőkön,
játszani újból lombos fák alatt,
majd egy dalt dudorászni önfeledten,
s ámulni, hogy eljött az alkonyat.

Oh idő, könyörtelen, álnok gyilkos,
lopod hulló perceit a mának,
mikor a szép virágzás után kínos
hervadása jön el a virágnak.


Arany János 200.


Áprilisi meghívott: Both Erzsébet magyartanár, aki Arany Jánosról tartott intereaktív előadást.



2017. április 21., péntek

Para Olga: Szavak nélkül

de hideg
a kezed
vajon kinn
van hideg

hideg kezed
megérintett

s meleg lett
meleg

(Szilágycseh, 1982.)

2017. április 15., szombat

Ruszka Zsolt: Az utolsó beszéd

Egy kis falusi templomban harminc éve szolgált Lukács atya. A környéken híres volt csodálatos szentbeszédeiről. Éppen aranymiséjére készült, amikor beteg lett és ágynak esett. Barátai, hívei remélték, hogy még egyszer utoljára prédikálni fog. Ezért nekiálltak buzgón imádkozni. Az atya megígérte nekük beszéd nélkül nem fog meghalni. Szombaton noha látták hogy rosszul van, engedelmeskedtek neki amikor mindenkit hazaküldött. Vasárnap reggel halva találták. Nem hittek a szemüknek. Elment úgy, hogy megszegte az ígéretét. Most mi lesz, azzal a sok emberrel, aki azért jön, mégegyszer hallhassa az atyát. Ekkor a gondnok, aki előment a templomba, kiabálva rontott be a szobába:
- Beszélt az atya! - Beszélt az atya!
- Hogyan? - kérdezték az emberek megrökönyödve.
- Gyertek a templomba, megmutatom.
Mindannyian elindultak tehát a templomba. Amikor beléptek nem hittek a szemüknek. A templom csodálatosan fel volt díszítve, elő volt készítve minden a Szentmisére. Pedig amikor tegnap elmentek még üres volt minden, ugyanis az atya kérte hagyják üresen, majd reggel feldíszítik. Az atya tehát félholtan feldíszítette, ez volt az utolsó Szentbeszéde.

Józsa Attila: Tóparti séta (egyperces az érdektelenségről)


     Színtelen, nevesincs évszak után érkezett az első tavaszi nap. Szétáradt a napsütés végtagjaimban, minden pórusom ünnepelt, egyetlen vágyam volt: beleolvadni rövid időre az ébredő természet végtelenségébe...
     Elhatároztam, csigalassúsággal körbe sétálom az állomás melletti tavat,  kikapcsolom agyamat a hétköznapi körforgásból,  hátam mögött  hagyom a hiányérzeteket,  betegséget, ki nem fizetett számlákat,  a távlatok nélkül maradt jövőt... Együtt lélegzek a fákkal, tekintetemet megpihentetem a víz tükrén.
     Az első lépések után összerándult a gyomrom, másodpercek alatt eluralkodott rajtam a csömör...
Képtelen voltam a látványt meghatározni, a környék roncstelepre hasonlított, ifjúkori filmélmények jutottak eszembe, mikor minden pórusommal beleéltem magamat egy-egy történelmi film hangulatába,  mikor a magyar sereg a hatalmas török túlerővel szemben  felperzselte a vidéket, fogadtatásképpen...
     Itt-ott égtek még a legelőtüzek, az üszkösödő vidék szánalmas látványt nyújtott, füstölgő csatatérhez hasonlított leginkább. A tó körül, mintha barbár hordák maradéka lett volna, ijesztően felhalmozódott a szemét. Elfelejtettem, hogy a XXI. században sétálok... Mintha egy világváros nyomornegyedében jártam volna.  A tó tükrének nagy részén elburjánzott a hínár, az egykori csónakázások emléke kísértett a mocsokban, a homok, a sár, a szigethez vezető fokhíjas híd az érdektelenség martaléka lett.  A döglött halakat napokkal azelőtt takarították el a víz felszínéről...
     Már csordultig telt a lelkem felháborodással, mikor átmelegítette néhány percig a természet egyszerű szépsége: a tó északi fele valamennyire még tiszta volt, két vadkacsát pillantottam meg, rögtön rájöttem, hogy párt alkotnak,  a nagyobbik, a gúnár zöld fejű volt.  Sorozatosan, teljes összhangban buktak a víz alá halászni, függőleges testtartásuk szemgyönyörködtető volt... Sokáig néztem, révetegen.  A kopár vidéken csak szépség foltok maradtak...


Sz.Orosz Mihály: Fájdalma okán



Néha, fájó éjjeleken úgy érzem,
Hogy bennem morajlik az óceán,
Hol örökös csend honol a mélyben lent,
És háborgó vihar a mély felett,
Parthoz csapódik ezernyi hullám,
És sír, sír a part fájdalma okán.

Egy hívást hallok, hogy menni kell,
Amint morajlik, zúg az óceán,
Hol örökös csend honol a mélyben lent,
Itt temettem el Atlantisszemet.
Parthoz morajlik ezernyi hullám,
És sír az éj fájdalma okán.


Sz.Orosz Mihály: Árad a fény



Árad a fény a magasló fák közt,
s virágzó réten messze nézni szép,
az újuló tavasz beköltözött
szívedbe, honnan szétáradni kész.

Egy új születés csodáját érzed,
mely szelíden most újra elragad,
szíved vágyik, ahogy réges-régen,
mikor boldoggá tett az új tavasz.

Árad a fény, pacsirta dala szól,
s lelked húrjain muzsikál a szél,
most az élet feltör a föld alól
s egy percre hátrál a végtelen éj.

Para Olga: Én nem tarthattalak…



és gondolatban
ezért most nagypénteken
ringsz ringsz szívemben