Színtelen, nevesincs évszak után érkezett az első tavaszi nap. Szétáradt a napsütés végtagjaimban, minden pórusom ünnepelt, egyetlen vágyam volt: beleolvadni rövid időre az ébredő természet végtelenségébe...
Elhatároztam, csigalassúsággal körbe sétálom az állomás melletti tavat, kikapcsolom agyamat a hétköznapi körforgásból, hátam mögött hagyom a hiányérzeteket, betegséget, ki nem fizetett számlákat, a távlatok nélkül maradt jövőt... Együtt lélegzek a fákkal, tekintetemet megpihentetem a víz tükrén.
Az első lépések után összerándult a gyomrom, másodpercek alatt eluralkodott rajtam a csömör...
Képtelen voltam a látványt meghatározni, a környék roncstelepre hasonlított, ifjúkori filmélmények jutottak eszembe, mikor minden pórusommal beleéltem magamat egy-egy történelmi film hangulatába, mikor a magyar sereg a hatalmas török túlerővel szemben felperzselte a vidéket, fogadtatásképpen...
Itt-ott égtek még a legelőtüzek, az üszkösödő vidék szánalmas látványt nyújtott, füstölgő csatatérhez hasonlított leginkább. A tó körül, mintha barbár hordák maradéka lett volna, ijesztően felhalmozódott a szemét. Elfelejtettem, hogy a XXI. században sétálok... Mintha egy világváros nyomornegyedében jártam volna. A tó tükrének nagy részén elburjánzott a hínár, az egykori csónakázások emléke kísértett a mocsokban, a homok, a sár, a szigethez vezető fokhíjas híd az érdektelenség martaléka lett. A döglött halakat napokkal azelőtt takarították el a víz felszínéről...
Már csordultig telt a lelkem felháborodással, mikor átmelegítette néhány percig a természet egyszerű szépsége: a tó északi fele valamennyire még tiszta volt, két vadkacsát pillantottam meg, rögtön rájöttem, hogy párt alkotnak, a nagyobbik, a gúnár zöld fejű volt. Sorozatosan, teljes összhangban buktak a víz alá halászni, függőleges testtartásuk szemgyönyörködtető volt... Sokáig néztem, révetegen. A kopár vidéken csak szépség foltok maradtak...
