Az utóbbi hetek felpörgött ritmusából kezdett kiütközni a fáradtság, alig vártam, hogy leüljek a parkban egy órát, mielőtt indulnom kell a tanfolyamra. Korán futott be a vonat, a hirtelen ajándékba kapott szabadságot ízlelgettem, próbáltam átélni minden pórusommal. Figyeltem a járókelők arcát, boldog voltam, hogy hozzájuk képest én sehová nem sietek, kiszűrtem a sok féle zajból a madarak csiripelését, fogadást kötöttem magammal, hogy hány félét fedezek fel egy óra alatt. Ahogy telt az idő, újabbak és újabbak bukkantak fel, eszembe jutott, hogy két kiflimet, amit ebédre hoztam, megoszthatom velük. Galambok vettek körül szép számban, de elriasztották őket a szemtelen, élelmes verebek. Próbáltam ismét közel csalogatni, nem sok eredménnyel.
Negyedórám volt az indulásig, mikor felálltam a padról. A brassói traktor-gyár parkjának sétányain görkorcsolyázók suhantak tova, kis gyerekek hajtották biciklijüket, fáradt szülők, vagy aggódó nagymamák kísérték őket.
Eldöntöttem, bámészkodok egy keveset a vonatállomás tarka tömegében, mielőtt elindulnék. Készültem leereszkedni az aluljáróba, mikor szemembe ötlött a mindennapos, mégis döbbenetes látvány. A közeli padon hozzávetőleg 16 éves, jó alakú, szép arcú cigánylányt láttam kábítószerezni.
Bamba tekintete a semmibe révedt, szép arca kifejezéstelen volt. Megrezdült egy belső hang, amelyen magam is meglepődtem. Óvatosan közelítettem hozzá, semmilyen hátsó szándék nélkül. Nem vettem észre mozdulatomat, fejét lehajtva indult be az alagútba. A sötétben meg mertem szólítani, nem érdekelt, hogy valaki meglát, vagy sem. Kérdésemre, hogy miért csinálja, váratlanul kitárulkozott, mint virág, amikor szirmait kibontja.
Elmondta, szeretne megszabadulni ebből a hálóból, amelyben két éve vergődik, de nem bír. Szülei verik állandóan, nem járatják iskolába, pedig ő szeretett volna megtanulni olvasni, számolni. Sohasem tudott felnézni rájuk, naplopáson kívül egyebet nem tanult tőlük. Próbáltam megértetni vele, valamilyen kezdetleges állás után is nézhetne, a munka nem szégyen, bevállalhatna kéthárom lépcsőházat kitakarítani. Aztán rájöttem: teljesen értelmetlen fáradozásom. Kicsúszott a számon: megérdemelné ő is, hogy a szerelem szele arcába fújjon...
Mintha nem értette volna, mit mondok. Szorított az idő, csokis kiflit vásároltam neki. Mikor elbúcsúztunk, végtelenül szomorú tekintete mintha ostorozott volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése