Nem ismertem az elhúnytat, közeli barátom munkaközösségéhez tartozott. Tudtam, hogy fiatal, vastagbél daganat vitte el, két serdülő árva maradt utána. Az évek folyamán nagyon sok temetésen vettem részt, kérésre halotti búcsúztatókat írtam és olvastam fel a végbúcsú órájában, de a torokat legtöbbször kihagytam, hiábavaló, értelmetlen időtöltésnek, pénzkiadásnak tartottam. A kegyeletet leróni szándékozó megemlékezés bármilyenmunkahelyen elkerülhetetlen. Váratlanul ért, ahogy a halál szokott mindig váratlanul érkezni...
Behúzódtam a sarokba, legszívesebben elbújtam volna egy függöny mögé. Megérzéseim teljes mértékben bekövetkeztek. Kollegák, kolleganők egymásnak adták a kilincset, miután lerótták kegyeletüket, szobormerev arccal állták körül a megterített asztalt, mely az utolsó vacsorára emlékeztetett... Halkan beszéltek, a rezzenéstelen arcokról képtelenség volt leolvasni az igazi érzelmeket. Meggyőződésem volt, hogy a legtöbben osztoztak a fájdalomban, úgy tűnt mégis, néhányan álarcok mögé húzódtak, csak sütkéreztek az elvárások biztonságában... Valódi viselkedésformájuk valahol útközben elveszett, a becsukott ajtóval együtt kiszorult a teremből...
Próbáltam a hangokból kiszűrni a lényeget, képtelenség volt. Az elhunyt fiatalasszony életéről, jelleméről egy árva szó sem esett, természetesnek tartottam volna, hogy a kegyelet órájában legalább a szépítő megemlékezés kísérje... Még véletlenül se jutott senkinek eszébe bár egy történetet elmesélni róla, megemlékezni egy jó tulajdonságáról... Úgy ültem a teremben, mint a villámsújtott, legszívesebben belebújtam volna az utolsó egérlyukba. Kénytelen voltam elviselni a színjátékot, bár minden porcikám tiltakozott ellene...
A halk duruzsolás tele volt közhelyekkel, aztán a hangzavar erősödött. Az elköltözött öccse szinte kibérelte a beszélgetést, mindenki mást a sarokba szorított, úgy érezte, részlegvezetői állása felhatalmazza, hogy munkahelyi gondjait, meglátásait feltétlenül megossza másokkal, előszeretettel helyezkedett bíráló álláspontra, statisztikai adatokkal példálózott, a termelési mutatókat viszonyította más városokhoz, mintha az valakit érdekelt volna...
Minden hajam szála az ég fel állt... S tette mindezt olyan pongyola nyelven, hogy borsózott a hátam tőle! Úgy megkeverte a román és a magyar nyelvet, hogy abból olyan egyveleg keletkezett, melyet tankönyvekbe kellett volna megírni - fogyatékos gyerekek iskolája számára...
Aztán hirtelen a munkaviszonyok kimerítették, a politika zűrzavaros vizeire hajózott... Egyedül volt a nyílt óceánon, sziget se látszott a közelben... Lassan már összefüggéstelenül beszélt, ugrált egyik témáról a másikra, mintha nem találta volna helyét. Olyan volt, mint egy fiatal fenyő, melyet gyökerestől kidöntött a vihar...
Szánalom vett erőt rajtam, aztán csömör. Nagyon vártam, hogy vége legyen a kegyeletes megemlékezésnek. Az emberek lassan kezdtek kiszivárogni a teremből, végül csak a sógorok maradtak rajtam kívül. Halkan beszéltek, családi gyászban. Megsajnáltam az elköltözött férjét, egykori munkatársamat. Nyúzott arca volt, szemei fáradtságról árulkodtak. Elmondta, hogy új munkahelye reggeltől estig igénybe veszi. Szemeiben remény csillant meg, derűvel beszélt gyermekei jövőjéről. A szavak mögött mély hitének fénye világított...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése