A második esély (regény) – 33. Fejezet (az utolsó): Bezárul a kör
Néhány percig képtelen volt megmozdulni, mintha végtagjaiból az erőt valaki kiszívta volna... Szeme világa elveszett, kénytelen volt egy darabig egy lámpavasba kapaszkodni. A közeli templomban a delet kongatták, emberek siettek el mellette, volt aki megbámulta, mint egy kirakati tárgyat, de a legtöbben közömbösen tűntek el az utca forgatagában.
Johannanak zúgott a feje, mintha éles késpengével hasogatták volna koponyáját, időre volt szüksége, amíg össze tudta szedni magát. Eszébe jutottak a levéltáros szavai, sejtelmesen értek a tudatához, mint egy visszhang... Mintha egy pince mélyéből érkeztek volna...
„Ugye tudják, milyen nehéz feladatra vállalkoztak?”
A Varsóba való elutazásuk előtt lendületét sikerült Bogumilba átültetnie, csapatban erősebbnek érezte magát. Hirtelen megtört a lendülete, a feladatot, erejét meghaladónak érezte... Fogalma se volt, hogy fogjanak hozzá, a város hatalmas kiterjedése megijesztette, agyára köd ereszkedett, hasonló érzése volt, mint amikor valakit egy repülőgépből ejtőernyővel kidobnak egy őserdő fölött...
Megindult, fogalma se volt a lábai merre viszik... Aztán eszmélete riadót fújt, összeszedte magát. Egy fiatalembertől megkérdezte, merre van a legközelebbi villamos megálló. Veronika lakása a város másik sarkában volt, eszébe jutott, melyik megállónál kell leszálljon. Várta, hogy elmondhassa Bogumilnak, milyen nehéz fába vágták a fejszéjüket... Bízott Veronika segítségében, a kerekek egyhangú zakatolása megnyugtatta, eszébe jutott, a vonaton megállapodtak Bogumillal, nem adják fel, semmilyen körülmények között...
Ismét erősnek érezte magát, visszatért a régi lendülete. Pörögni kezdtek a gondolatai, szinte elnézte a megállót, ahol le kellett szálljon. Enyhe szélfuvallat simogatta, meleg, megszaporázta lépteit. Mikor megfordult a kapukulcs a zárban, ugatni kezdett a farkaskutya. Bogumil kávéval várta, két folyóirat hevert előtte. Kipihentnek látszott, bevallotta, egy percig se unatkozott. Johanna lassan kortyolgatta kávéját, próbálta összeszedni gondolatait.
- Gondterheltnek látszol... - jegyezte meg a fiatalember, mintha megérezte volna zaklatott lelkiállapotát.
- Nem számítottam arra, ilyen nehéz lesz... – vallotta be a lány s megmutatta Bogumilnak az Arkadiusztól kapott listát. - Mintha tűt keresnénk egy szénakazalban... De lehet, annál is rosszabb... A fiatalember sokáig tanulmányozta a papírlapot, szemei előtt a címek összefolytak, mindketten tanácstalanul néztek egymásra, fogalmuk se volt, hogyan fogjanak a kereséshez...
Ebéd után Bogumil javaslatára megnéztek egy filmet, oldani próbálták a feszültséget, de Johanna nehezen tudott figyelni. A vége felé elkapta a történet sodrása, elérzékenyült. Veronika is megérkezett, lezuhanyozott, vacsora után a tágas nappaliban beszélgettek. Johanna latolgatta, hogyan fogjon mondandójához, a könyvtárosnő mintha gondolatolvasó lett volna...
- Felhívott Arkadiusz egy óra körül, vázolta kutatásainak eredményeit. Nem volt kétségem afelől, hogy segítségünkre lesz. Gondolom, a fejetekben teljes most a zűrzavar, elbizonytalanodtatok... Próbáljunk néhány kiindulási pontot taláni. Hol van az a lista?
Johanna szótlanul átnyújtotta, Veronika érezte, remeg a keze. Sokáig tanulmányozta, a lány azalatt mintha tűkön ült volna... Mikor megszólalt, kimért, nyugodt volt a hangja, bátorítás csendült ki belőle.
- Ez első látszatra egy nagy halom cím, szanaszét dobálva Varsó minden sarkába... Ne ijedjetek meg, próbáljuk valamilyen rendszerbe rakni a dolgokat. Van egy javaslatom, sétáljatok egy darabig a környéken, addig nagyító alá veszem mindegyiket külön-külön... Először körzetenként csoportosítom. Arkadiusz említette, nem sikerült adatokat találnia arra vonatkozóan, a személyek mikor éltek, mennyi idővel ezelőtt haltak meg. Az is lehet, néhányan közülük élnek, ezek eleve kiesnek a számításainkból...
A fiatalok megfogadták a könyvtárosnő tanácsát, miután visszatértek, Veronika jó hírekkel várta.
- Sikerült valamennyire megkönnyítenek a dolgotokat. 15 személy a 33-ból nem tartozik az elköltözöttek közé, vagy elhalálozásának ideje nem egyeztethető a donor kislánykorával. 18 cím maradt, csoportosítottam kerületek szerint. Azt javasolom, 3-4 címnél többet ne vállaljatok be naponta. Gyalog vágjatok neki az útnak, a taxizás sok pénzbe kerülne. Senki nem siettet, legalább a városnézésből is kiveszitek részeteket... Négy cím elég egy napra, maradjon idő este felszusszanni, beszélgetni egy keveset.
Johanna megköszönte a segítséget, az éjfélt elkongatták, amikor bekoppant a szeme. Poros, mezei úton találta magát, vállán a batyut pelyhe könnyűnek érezte, a fáradtságtól elzsibbadtak a végtagjai, könnyű, vászoncipőben volt, mintha hosszú ideje gyalogolt volna, a távolban látszott a főút egy város határában. Jegenyefák szegélyezték, varjúsereg lepte el a fák hegyét, aztán követni kezdték, mintha fekete felhőben jöttek volna... Minél hamarább el akarta érni a várost, nem tudta miért, de érezte, fontos küldetése van... Ahogy haladt előre, a város egyre távolodott, mintha ellenkező irányba ment volna... Valamilyen belső kényszer hajtotta, érezte, halántékán megfeszülnek az erek, pulzusa felgyorsult, úgy tűnt, mintha a csúnya, fekete madarak üldözték volna... Kiért a főútra, lábait alig vonszolta.
Viharfelhők gyülekeztek, nem volt ahová elrejtőzni az eső elől a nyílt mezőn... A város körvonalai közeledtek, megszaporázta lépteit. Aztán fúrcsa zaj törte meg a csendet, mintha szekérkerekek zakatolása lett volna... Hátra fordult, a poros úton valóban szekér döcögött végig, egy fehér és egy fekete ló volt eléje fogva, tajtékban ázott egész testük... Fiatal nő ült a bakon, könnyű, piros kendő alá szorította haját. Finoman tartotta a gyeplőt, nemsokára utolérte, megállította a szekeret. Barátságosan köszönt, felajánlotta, elviszi egy darabig. Johanna ledöbbent amikor szembenézett vele: kísértetiesen hasonlított hozzá... Hang nem jött ki a torkán, csak bólogatni tudott, úgy kapaszkodott fel a szekérre, mint egy alvajáró... Megborzongott ruhájának érintésétől, szavai szálltak a szélben, mint a szappanbuborékok... Anélkül, hogy kérdezte volna, a nő mesélni kezdett. Ősei kerültek terítékre, Peruból származott, lázasan mesélt a nagyszüleivel való meghitt kapcsolatáról, egy indián rezervátumban tett látogatásról. Johannahoz egy idő után csak a hangfoszlányok értek, belenézett figyelmesebben arcába, észrevette, bőrének sötétebb vonásai voltak, mintha félvér lett volna... Gyomra görcsölni kezdett, egész testében reszketett a közelében... A lovak vadul ügettek, alig bírt az ülésdeszkába kapaszkodni. Aztán a fiatal nő arcát nem látta többé, mintha időközben leszállt volna már a szekérről, a lovak irányítás nélkül trappoltak, mintha ismerték volna az utat... Megmarkolta a gyeplőt, a tempót fékezni próbálta, egy hirtelen rándítással megállította a szekeret. A lovak egész teste tajtékban úszott, verejtékes volt az ő homloka is. Csuromvizesen ébredt, mintha hosszú időutazásból tért volna vissza...
