Ha egyszer a csend beszélni tudna,
jelezné mindig amerre megyek,
ha besötétedve, majd az égzengésben
megmozdulnának sorjában a hegyek,
utak nyílnának a szűk zsákutcákból,
lámpával jönne egy törékeny lány,
árnyékok követnék, fiatalok, bohók,
táncra perdülne sorra mindahány -
ha egyszer a csend beszélni tudna,
halkan tenné, hogy szú a fában rág,
vízesés köszöntené reggel az erdőt,
s neveden szólítana minden virág -
fájdalmak sebei mind felszakadnának,
nem csodálkoznál, hogy eloszlik a köd,
új hídon indulnál, az alázat bőrében
s éreznéd: mindezt az Úrnak köszönöd...
Ha egyszer a csend beszélni tudna,
leltárba venné egész életed,
rácsodálkozhatnál majd az új arcodra,
tudnád, hogy a régit vissza vezeted
egy sziklabarlangba, ahol farkasok
falkába verődve vonítanak éjjel,
valaki reggelig a vészjósló hangokat
mint virágszirmokat szórná széjjel -
ha egyszer a csend beszélni tudna,
véget vetne az őrült rohanásnak,
mécses gyúlna lábad előtt mindig,
tudnád: álmaidra valakik vigyáznak -
neked annyi dolgod lenne már csupán:
hallgasd alázattal muzsikáló hangját,
parányi fecske vinné az örömhírt
törékeny szárnyán a szivárványon át!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése